AMÚR

Az amur (Ctenopharyngodon idella) a csontos halak (Osteichthyes) osztályába, a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe, a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozóCtenopharyngodon nem egyetlen faja.

Előfordulása

Kína északi részén és Szibériában őshonos. Nevét az Amur folyóról kapta, Oroszország és Kína határfolyójáról, melynek középső és alsó szakaszán elterjedt. Tipikusan folyóvízi, ott is a meder mély, gyors sodrású részein tartózkodik legszívesebben.

Megjelenése

Rendkívül izmos, nagy testű, torpedó alakú hal. Szája félig alsó állású, nagy szemei alacsonyan ülnek, ajkai vaskosak, bajusza nincs. Háta zöldesbarna, oldala a pikkelyek fekete kontúrja miatt szürkésezüst, hasa sárgásszürke színű. Úszói kissé vörhenyesek. A tejesek mellúszói tavasszal, a test felőli oldalukon érdes tapintásúak. A méteresre megnövő amur maximális tömegét 25–30 kg-ra becsülik, általában 4–10 kg-os példányok kerülnek a halászok hálóiba.

Életmódja

Melegkedvelő faj, de alkalmazkodik az alacsonyabb hőmérséklethez is. Növényevő, édesvízi hal, főleg fonalas algákat, lágyszárú hínárféléket, idősebb korában a nádat és különféle vízinövényeket eszik. Vannak kivételek amiket szinte sohasem eszik mint például a sás a sulyom és a vízi tök. Vízi növényből naponta akár testtömege 140%-át is képes elfogyasztani (ez az adat a száraz növény nedves/élő állapotában sokkal több) de természetesen minél melegebb a víz, annál gyorsabb az anyagcseréje is.

Szaporodása

A víz melegsége befolyásolja a fejlődését, a trópusokon hamarabb válik ívaréretté. Normál körülmények között 4-5 évesen ivarérett ez hidegebb vizekben kitolódhat 6-8 éves korára is. Május-júniusban folyók, homokos, sóderes talajára rakja le ikráit. Az ikrák kelési ideje 32-40 óra, amennyiben megfelelő hőmérsékletű a víz (27-29 Celsius). Az apró halivadékok eleinte apró állatokal táplálkoznak és 6–10 cm hosszú korukban térnek át a növényi eredetű táplálék fogyasztására.

Felhasználása

A világ szinte minden részén felhasználják tavak, tározók, csatornák vízinövényektől való megtisztítására. Magyarországon és az USA-ban is 1963-ban honosították meg. Bár folyóvízi hal, ázsiai importja óta azonban jól alkalmazkodott állóvizeinkhez is, amit tenyésztési eljárásokkal is segítettek, és kidolgozták mesterséges megtermékenyítésének módszereit, ami azért vált szükségessé, mert eredetileg csak folyóvízben ívik. Növényevő faj, lárvái az első hetek zooplankton- és szúnyoglárva-fogyasztása után hamar rátér szinte minden vízinövény fogyasztására. Ez adja gazdasági jelentőségét is, mivel gyors és gazdaságos növekedése, jó húsminősége mellett a túlszaporodott vízinövényzetű tavak tisztítására használják. Túlszaporodása esetén azonban nagy károkat okozhat a nádasokban, ami más fajok gyakori ívóhelye.

Gasztronómiai jelentősége

Húsa jó minőségű, hófehér közepesen szálkás, száraz.[1] Elkészítése hasonló, illetve megegyezik a pontyéval.[2] Ikrája nem fogyasztható, mérgező.[1]

Horgászata

A hagyományos pontycsalik többségével fogható, általában pontyozás közben akad horogra. Csaliként szóba jöhet főtt kukorica, különféle gyurmák, giliszta, de még zöld növények, nádlevelek is. Horgászatához nagy teherbírású készség használata indokolt. Szinte kihúzatja magát de, a parttól egy 2 méterre mint a torpedó úgy megy és nagy horgászélményt jelent ahogyan, védekezik a horgon.

———————————————————————————————————————————————————————————————-

BALIN

A balin (Aspius aspius) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályába a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és a pontyfélék(Cyprinidae) családjába tartozó faj. Egyéb nevei fenekeszeg, kapókeszeg, őnhal, ragadozó őn, villámkeszeg.

Előfordulása

Európa nagyobb folyóiban és a Volgán, csatornákban és állóvizekben honos. Nyílt vizekben csapatosan él. A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyílt vízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Folyókban kedveli az erősebb áramlású részeket, kőruganyok, kőgátak sodrását, illetve duzzasztóművek oxigénben dús alvizét. Tavakban elsősorban a nyílt vízen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatokban vadászik, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kishalakra.

Megjelenése

Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe, hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, bőrét apró pikkelyek fedik. Úszói erőteljesek, nagyok, főleg a farok úszó, amely e vízben a gyors haladást teszi lehetővé színük palaszürke. A hátúszója nagy első sugara kemény, ha a balin a felszín közelében úszik, gyakran kilátszik a hátúszó hegye a vízből, mintegy barázdát húzva. Innen lehet tudni, hogy a balin a felszín közelében vadászik. Feje nagy, szájnyílása csúcsba nyíló, mélyen bevágott, alsó ajka kampósan végződik. Mivel fogai nincsenek, áldozatát egyetlen szippantással nyeli el, sőt előfordul, hogy a balin az orrával kiüti a vízből a kishalat, s mikor az bódultan visszaesik, akkor kapja el. Érzékszervei rendkívül fejlettek, oldalvonala kitűnően érzékeli a vízben a rezgéseket, szeme nagy szemgyűrűje citromsárga.

Testhossza 70-80 cm is elérheti. Legnagyobb testsúlya 6-7 kilogramm.

Életmódja

Az ikrából kikelt ivadék az első napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, később áttér az alsórendű rákokra (Diatoma, Gammarus pulex, Daphnia). Ezután főleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak később tér át a ragadozó életmódra. Kis halakra, elsősorban küszökre vadászik, de a kifejlett példányok ragadozó mivoltuk ellenére szívesen fogyasztják a vízbe eső rovarokat és lepkéket is.Főleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy balincsapatokat, amint a víz felett repülő kérészt kapkodják.

Szaporodása

3-4 éves korában válik ivaréretté. Márciusban kezdi az ívást. Sóder- vagy homokpadokra, esetenként gyökerekre rakja 300-400 000 ragadós ikráját.

BUSA

A busa (Hypophthalmichthys) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe, ezen belül a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozónem.

Előfordulásuk

Eredeti élőhelye Kína, a Kárpát-medencében nem őshonos. A 60-as évektől végzett rendszeres telepítések miatt a magyarországi folyókban és néhol tavakban két faj, a pettyes bus és a fehér busa is gyakran előfordul. Természetes körülmények között azonban nálunk nem, vagy csak jelentéktelen mennyiségben szaporodik. A balatoni halászatban jelentős szerepe van (a fogás közel 20%-a busa), ezért ott mesterségesen szaporítják. A busa külső megjelenése rendkívül jellegzetes, nagy testű, feje testéhez képest nagy, széles, szemei az állcsúcs vonala alatt helyezkednek el. Szája felső állású, úszói jól fejlettek, farokúszója mélyen bemetszett. Speciális szivacsos szűrőkészülékével kiszűri a víz baktérium– ésplanktontartalmát.

Húsa szálkás, közepes minőségű. Orvosbiológiai kísérletek szerint húsának rendszeres fogyasztása csökkenti a vér koleszterinszintjét, ezért húsát az érelmeszesedést megelőző élelmiszerek közé sorolják.

Életmódjuk

Fito- és zooplanktonnal táplálkozik.

COMPÓ

A compó (Tinca tinca) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, ezen belül a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és apontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj.

Alcsaládjának és nemének az egyetlen faja.

Egyéb nevei: doktorhal, cigányhal.[1] 2016-ban elnyerte az “Év hala” címet.[2]

Előfordulása

Európában, Szibéria egy részén és Anatóliában lévő síkvidéki, lassú áramlású, iszapos medrű folyók, állóvizek és mocsarak lakója.Magyarország állóvizeiben is gyakori.

Megjelenése

A compó hosszúsága átlagosan 20-30 centiméter, legfeljebb 70 centiméter (7,5 kilogramm tömeggel). A compó teste zömök, erőteljes felépítésű, magas faroknyéllel. Szája kicsi, csúcsba nyíló, mindkét szájzugon egy-egy rövid bajuszszál lóg. Szemei kicsinyek. Garatfogai egysorosak: 4,(5)-5. Pikkelyei aranysárgák és nagyon aprók (az oldalvonal mentén 95-100 található), a vastag, nyálkás bőrbe mélyen beágyazódtak. A hátúszót 12-13, a farok alatti úszót 9-11 sugár támasztja, valamennyi úszó lekerekített. A hím hasúszói megnyúltak, rajtuk a 2. sugár megvastagodott. A farokúszó gyengén öblösen bemélyedő szélű. Háta többnyire sötétzöld vagy sötétbarna, oldala világosabb, sárgarézfényű, hasoldala pedig sárgásfehér. 39-41 csigolyája van.

Életmódja

A compó túlnyomórészt lassan folyó vizekben, valamint sűrű növényállományokkal benőtt, iszapos fenékű, sekély, melegebb vizűtavakban él. Óvatos, a fényt kerülő halfaj, napközben rendszerint a fenékre húzódik, és csak szürkületkor élénkül meg. Az iszapban keresgéli szúnyoglárvákból, férgekből és csigákból álló táplálékát, de növényeket is fogyaszt. A telet az iszapba ásva tölti. Fekete, sárgaés piros színváltozata is előfordul.

Szaporodása

2-3 évesen válnak ivaréretté. Május–júniusban ívik. 200-300 000 darab, nagyjából 1 milliméter átmérőjű ikrát rak, ezek rátapadnak a vízinövényekre. A kelési idő 20 °C-os vízhőmérséklet mellett körülbelül 3 napba telik. A frissen kelt, 4-5 milliméteres lárvák fején ragadós mirigy van, ezzel tapadnak meg a vízinövényeken, amíg szikzacskójukat felélik.

CSUKA

A csuka (Esox lucius) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, ezen belül a csukaalakúak (Esociformes) rendjébe és acsukafélék (Esocidae) családjába tartozó faj. Több triviális nevet is használnak azonosítására, mint például a csukesz, a közcsuka, a mátyáscsuka (a Mátyás napján fogott példány), a bicska vagy bugylicsuka (az egynyaras 18-19 centiméter hosszúságú példányokra).

A föld északi féltekének hideg és mérsékelt éghajlati övében minden kontinensen megtalálható, jelentős gazdasági értéket képviselő halfaj. Természetes vizekben télen a jég alól is fogható, ezért egész évben friss halként fogyasztható.

Előfordulása

Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában honos. Az Alpokban 1500 méterig felhatol. A Balti-tenger brakkvizeiben is él. Magyarország vizeiben is honos gyakori ragadozóhal.

Megjelenése

Teste hosszúkás, erőteljes, színe halvány ezüst-aranyostól az olajzöld alapon arany foltos változatokig terjedhet, finoman pikkelyezett, halványan csíkozott, erős hátúszója teste hátsó részén van. Feje testéhez képest igen nagy és szája kacsacsőrre emlékeztet. Nagy szájának kemény alsó állkapcsa túlér a felsőn, formája lapított és mélyen vágott. Szájában éles, erős és kúpos fogak helyezkednek el, több sorban, melyek elölről hátrafelé haladva egyre nagyobbak. A farok alatti úszójának hossza és magassága hasonló a hátúszójához. A testoldal alapszíne ezüstösen barna, olajzöld, sávokban rendezett esetleg márványos, változó élénkségű sárgás foltokkal.

A két ivar növekedésében jelentős eltérés tapasztalható a tejes testhossza maximum 100 centiméter, az ikrásé maximum 150 centiméter. Növekedési ütemük eltér és vízterülettől függően 8-9 éves korukra az ikrások 30-40 mm-rel nagyobbra nőnek a tejesektől.

Hasonló fajok

A csukafélék családjának legnagyobbra növő tagja és egyetlen képviselője Európában, így hozzá hasonlító halak itt nincsenek. A jellegzetes orrformája és a szem alá érő igen nagy szája jól megkülönbözteti őt, a vele együtt előforduló halfajoktól.[1] Észak-Amerikában hasonlít rá a tőle nagyobbra növő muskellunge, de ennek más a színezete és a testén nincsenek pettyek.

Életmódja

Télen nem vermel, így a csuka lékből is horgászható. Jól alkalmazkodik a környezetéhez mozdulatlanul beleolvad a környezetbe és így várja áldozatát. A környezetével szemben meglehetősen igénytelen, a hegyvidéki patakok kivételével szinte minden víztípusban megél. Nagyobb állományai a dús növényzetű, de nyílt vízzel is rendelkező tavakban, holtágakban alakulnak ki. A frissen feltöltött csatornák tavak benépesítésében úttörő szerepet játszik.

Kiválóan lát a vízben, hiszen a szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él és mozog. Főként a Cyprinidae halfajok lárváit fogyasztják válogatás nélkül, de növekedésével összhangban megeszi az apróhalat majd a nálánál kisebb méretű halakat. Ezeken kívül a fiatal vízi szárnyasokat, valamint rákot, békát, sőt nagyobb korában a kígyót és a vízbe merészkedő apróbb emlősállatokat is elkapja. Kedvence a szélhajtó küsz, amelyből jelentős mennyiséget képes elfogyasztani. Saját faját sem kíméli; a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülők saját ivadékaikat, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak hamar az erőteljesebben fejlődő testvéreik étlapjára kerülnek. Ha úgy hozza a helyzet, a vízből kiugorva még a nagyobb rovarokra, például szitakötőkre, kérészekre is rárabol.[3]

A felmelegedett vizekben nyáron bőséges táplálékhoz jut, az apróhalakat szívesen fogyasztja kedvére és növekedése ilyenkor gyors, ötnyaras korára elérheti az 5-8 kilogrammméretet is. Falánk ragadozó, áldozatára lesből, takarásból támad, a táplálékállat elragadása rendkívül gyors. Nem üldözi áldozatát, ha lesből az első mozdulatra elvétette azt hagyja elmenni. A megragadott áldozatának a szájából, kissé hátra, befelé hajló fogai közül már gyakorlatilag nincs menekvés. A zsákmányhalat a farkánál kapja el, majd megforgatja a szájában és fej felől nyeli el. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt acélhorgot is képes elbontani, megemészteni. Érdekesség azonban, hogy a törpeharcsa nagyobb példányait azok úszóin lévő szúrós tüskéi miatt nem tudja elejteni, mert az akár fel is sebezheti a száját.

Szaporodása

Ívása február–március közé esik, amikor is a sekély partmenti, növényekkel, gyökerekkel sűrűn benőtt helyeken rakja le ikráit. Ivásának idejét tekintve egyik legkorábban ívó hal Magyarországon. Ilyenkor a hímeknek nincs meghatározott területük. Amikor a hímek összetalálkoznak az ívóhelyen, fenyegető tartást öltenek, meggörbített háttal, de ritkán kerül sor verekedésre. Ha egy nőstény fogadja a hím udvarlását, előreúszik. A hím melléúszik úgy, hogy a szemük egy magasságba kerül. A parthoz úsznak, a sűrű fűbe, ami felizgatja őket. A hím a nősténynek odacsap a farkúszójával, ez a “párzási ütés”. Ekkor a nőstény kibocsátja az ikráját, a hím pedig kifecskendezi a tejét. A farkúszó újabb csapása segít az ivarsejtek keveredésében. Az ikra körülbelül 3 milliméter átmérőjű és ragadós. A nőstények testkilogrammonként 40-45 ezer ikrát raknak. Az ezt követő 10-30 nap múlva a kikelő lárvák életük első szakaszát itt a sekélyben töltik, ahol először zooplanktonokra, majd kisebb vízibolhákra és egyéb ízeltlábúakra vadásznak. 3-5 centiméteres korukban kezdenek el a mélyebb, de növényekkel sűrűn benőtt részekre húzódni, majd átállnak a főként apróhalakból, lárvákból álló táplálkozásra. A fiatal csukák szája óriási, saját testhosszuk 80 százalékát elérő zsákmányt is lenyelnek. Egy 15 centiméteres kis csuka majdnem ugyanilyen hosszú testvérét is le tudja nyelni. De rengeteg csukaivadékot esznek meg más rablóhalak is.

Horgászata

A csuka a horgászok nemes hala, mely méretkorlátozás alá esik, országosan 40 centiméter, melytől helyenként eltérhetnek. Fogási tilalmi ideje az ívás ideje, február 15. és március 31. között.

Horgászatánál drótelőkét célszerű alkalmazni, mert a fogai átmetszhetik a műanyagzsinórt, a zsákmányejtés esetén a horog szájfeszítő segítségével távolítható el, mert a harapása veszélyes. Horgászmódszere a pergetős horgászat vagy a csalihallal felszerelt készség. Nagyobb példányai esetlegesen, ritkán fürdőzőket is megharaphatnak a sekélyebb vizekben. Nyáron kedveli az álló, illetve lassan folydogáló holtágakat.

Emberi táplálékként kedvelt, rendkívül tiszta, fehér húsú, ízletes, de szálkás hal. Húsminőségét befolyásolhatja a víz tisztasága, melytől kedvezőtlen esetben iszapízűvé válhat és hatással van rá a táplálékként elfogyasztott kishalak íze is. Húsa kiválóan alkalmas halászlék készítéséhez. Megsütve tűzdelik vagy töltik és népszerű a húsából készített pörkölt vagy a káposztás csuka is.

HARCSA

Európai harcsa

Az európai harcsa (Silurus glanis), a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a harcsafélék (Siluridae) családjába tartozó faj.

Európa édesvizeinek (a viza után) második legnagyobbra növő hala, a magyarországi halfauna „óriása”, hiszen két métert és a száz kilogrammot is meghaladhatják egyes példányai. Európa közép és keleti területén szinte mindenütt megtalálható, Magyarországon folyó és állóvizekben is egyaránt gyakori. Ázsiában, Anatóliában és az Aral-tó vízrendszerében őshonos, a faj keleti elterjedési területe eléri Kínát. Telepítéseinek köszönhetően Nyugat-Európában, a Brit-szigeten és a Bajkál-tó vízrendszerében is megtalálható. Gazdasági szempontból jelentős és értékes hal.

Tógazdaságokban is nevelnek, de a kifogott és értékesített európai harcsa jelentős részét a természetes vizek adják. Magyarországon a halászata és a horgászata is azért népszerű, mert jelentős zsákmányt ígér nagyra nőtt példányainak köszönhetően. Húsa rendkívül ízletes, zsírban gazdag és szálkamentes, ezért a magyar konyha által készített halételek egyik fő alapanyaga.

Elnevezései

Az európai harcsának, egyszerűbb formában harcsának vagy leső harcsának több triviális neve is ismert. Említik még az alábbi változatokat: folyami harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa, tőkésharcsa (tőkék, víz alatti tuskók körül fordul elő, alapszíne világos, de sötéttel márványozott), kövesharcsa vagy köviharcsa (kövezéseken gyakori, fekete színű), sebes harcsa (karcsú testű és fekete színű), szürke harcsa vagy szőke harcsa (világos színű), parasztfaló, kupri, kupak, kuppancs (utóbbi három név a halászok körében az 1–5 kg közötti kisebb példányokat jelöli, nagyobbakra nem mondják) és az egész kicsi példánya a harcsapundra.

Előfordulása

Előfordulása Franciaországtól egészen Afganisztánig terjed. Közép- és Kelet-Európában és Ázsia egyes részein (Anatólia északi része, Aral-tó) őshonos. Telepítéseinek köszönhetően Európa nyugati részén így például Angliában és a Bajkál-tó vízrendszerében is megtalálható. Előfordulási területén a folyó és álló vizekben a hegyi patakokon és folyókon kívül majdnem minden domb- és síkvidéki folyóban, azok mellék- és holtágaiban, tavakban, még a brakkvizes tengeröblökben is megtalálható.

Magyarországi előfordulása

A Kárpát-medence nagyra növő őshonos ragadozó hala, mely Magyarországon megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak mély, gödrös részek, bedőlt fák, kőrakások, elsüllyedt hajók, amelyek árnyékában a ragadozó biztosan rejtőzhet. A Duna-Tisza-csatornából albínó példányai is előkerültek. Fontosabb élőhelyei: a Duna, a Mosoni-Duna, a Rába, a Rábca, a Marcal, az Ipoly, a Zala, a Zala-Somogyi-Határárok, a Sió, a Kapos, a Dráva, a Mura, a Kerka, a Karasica, a Tisza, az Öreg-Túr, a Szamos, a Kraszna, aBodrog, a Keleti-főcsatorna, a Nyugati-főcsatorna, a Sajó, a Bódva, a Hernád, a Vadász-patak, a Takta, az Eger-patak, a Csincse-patak, a Zagyva, a Hármas-Körös, a Kettős-Körös, a Fekete-Körös, a Fehér-Körös, a Sebes-Körös, a Berettyó, a Maros, a Balaton, a Kis-Balaton, a Fertő, a Velencei-tó, és a Tisza-tó.

Hasonló fajok

A harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe tartozó Magyarországon is megtalálható további harcsafajok egyedei tekinthetőek hasonlatosnak hozzá. Alakját nézve a törpeharcsa és afekete törpeharcsa hasonlít rá legjobban, de mindkét faj a hát és farokúszó között zsírúszót visel. Ezekkel a fajokkal az összetéveszthetőséget a jelentős méretbeli különbségek szinte lehetetlenné teszik, így csak az európai harcsa növendék példányainál merülhet fel kétely. A további harcsafajok esetében a pettyes harcsa a zsírúszója és a bemetszett farokúszója miatt, az afrikai harcsa jelentősen hosszabb hátúszója miatt különböztethető meg. Továbbá alakra hasonlíthat rá a tőkehalfélék családjába tartozó menyhal, de ez a faj jól megkülönböztethető arról, hogy az állán csupán egyetlen bajuszszálat visel, és kettő hátúszója van.

Azonosítása határozóképlettel

Egy óriás harcsa, melyet Közép-Ázsiában a Szir-darja folyóból fogtak.

A halak közeli rokon fajainak azonosításához nagy segítséget jelenthet az adott hal morfológiai tulajdonságainak pontos vizsgálata. Az alábbi táblázat az európai harcsa, a törpeharcsa, a fekete törpeharcsa, a pettyes harcsa, az afrikai harcsa és a menyhal határozóképletét tartalmazza.

Tudományos név Magyar név pikkelyképlet garatfogképlet úszósugár hátúszó úszósugár farokalatti
Silurus glanis Európai harcsa          –           –             I/2-4             I/77-92
Ameiurus nebulosus Törpeharcsa          –           –            I/6(7)             I/17-23
Ameiurus melas Fekete törpeharcsa          –           –            I/6(7)             I/17-22
Ictalurus punctatus Pettyes harcsa          –           –              I/6             I/23-26
Clarias gariepinus Afrikai harcsa          –           –            61-79              45-60
Lota lota Menyhal          –           –  D1:9-16, D2:60-93              60-85

Megjelenése

Az európai harcsa súlyának változása növekedésével összhangban.

Teste a többi hazai halunktól meglehetősen különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erősen lapított. Száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszálat találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tűhegyes ránőtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik, mégis a tapasztalatok szerint jól lát velük. Törzse rövid, hengeres, izmos farka hosszú és teste pikkelytelen. Színe alkalmazkodik a fenékhez, többnyire fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet. Magyarországon a Magyar Horgászban közölt eddigi magyar horgászrekord szerint 113 kilogramm és 230  cm a legnagyobb harcsa, melyet 2010. május 10-én a Töröcskei-tóból fogtak.[11][12] Az eddig regisztrált legnagyobb harcsaOlaszországban a Pó folyóból került elő 2,78 méteres és 144 kg-os mérettel.

Életmódja

Oxigénigénye alacsony és a vizek szennyezését aránylag jól elviseli. Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős csoportokban. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.

Szaporodása

Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nőstény hastájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekből álló fészket körülbelül 3 hétig, az ivadék kikeléséig őrzi.

Horgászata

Az európai harcsa éjjeli ragadozó hal. Leginkább éjszaka aktív, de az időjárás változása is kihat a kedvére. Nyáron nagy melegben, zivatarok előtt idegessé válik, és ilyenkor mindent felfal, ami az útjába kerül.

Magyarországon a horgászok nemes halként tartják számon az európai harcsát. A 100 centiméter alatti példányai horgászati tilalom alá esnek május 2. – június 15. között. Az év további részében a 60 centiméter feletti példányai foghatók az adott vízre érvényes mennyiségi korlátozások figyelembevételével.[16] A halászati vízterületeken egyes halfajok szerinti érvényes tilalmi idők

Horgászatának módszerei

Fenekezés

A harcsahorgászat legelterjedtebb módszere a fenekezés. Erre a legalkalmasabb a nappali, vagy hajnali időszak, mivel a harcsa ebben az időszakban a búvóhelyén pihen, illetve épp visszatér oda. Az éjszakai horgászathoz szükséges kellék a lámpa, hiszen eleget kell tenni a horgászrendnek. Legjobban bevált csali a kishal, a pióca, valamint a csokorba fűzött giliszta. Ez a fajta módszer állóvízi horgászat esetén nem lehetséges erős szélben. Állóvízen kapásjelzővel, míg folyóvízen a botspicc hegyét figyelve észlelhetjük a kapást.

Pergetés

A legsportszerűbb horgászati mód. Pergetéshez használjunk jó minőségű, megbízható felszerelést, ugyanis a harcsapergetésnél nem érdemes kompromisszumokat kötni, nem szabad lebecsülni az ellenfél erejét. A műcsalik lehetnek támolygó és körforgó kanalak/villantók, wobblerek és gumihalak. A harcsa a jól mozgatott műcsalira is rávág, nemcsak az eleven vagy élettelen csalihalra. A műcsaliknak nincs íze, sem szaga. A műcsali a harcsa figyelmét az általa keltett rezgésekkel vonja magára, és ösztönzi támadásra. Pergetéshez általában az éjszaka vagy a fényváltás időszaka javasolt.

Kuttyogatás

Kereső horgászat. Talán a legősibb halfogó módszereink egyike, a leírások szerint ugyanis honfoglaló őseink hozták magukkal e tudást a Kárpát-medencébe. Írott formában először Herman Ottó említi 1887-ben megjelent, A magyar halászat könyve című munkájában. Folyóvizen és állóvizen is egyaránt használhatjuk ezt a technikát. A kuttyogatás során a horgász a kuttyogatóval a vizet “üti”, s közben a kapást figyeli. Ehhez a horgásztechnikához elengedhetetlen kellék a csónak, illetve egy, vagy két rugalmas és jó teherbírású bot. A horgászat történhet úszós szerelékkel, illetve úszó nélkül belógatva. Magyarországon főleg az utóbbit használják. Jó csali lehet a giliszta, a nadály, illetve a lótetű. A kuttyogató készülhet fából, fémből és műanyagból. Elsősorban a tradicionális fa változatot használják. Fő részei: a korong, a szár és a fogantyú. A kuttyogatóval keltett hang nem más, mint a fej víz alá rántása közben létrehozott vákumba visszatoluló víz hangja. Az eszköz megfelelő használatához gyakorlás szükséges, akárcsak egy hangszer esetében. Fontos, hogy hangos, messzire hallatszó pukkanást kapjunk eredményül, s eközben ne locsogjunk a kuttyogatóval. (Legjobb, ha az ingünk ujját sem vizezzük össze közben.) Amennyiben egyedül végezzük, igen körülményes módszer, sok tapasztalatot igényel, különösen folyóvízen, ahol a csónakkal csorogva halad tovább a horgász.

A vélemények eltérőek, hogy a hang, amit a kuttyogató kibocsát mit is idéz elő igazából. Egyesek szerint a lakmározó harcsák hangját utánozza, azaz a zsákmány beszippantása során keletkező vákuum keltette hangot/rezgést, s ezzel kelti föl a harcsák érdeklődését. Mások szerint idegesíti/kíváncsivá teszi a harcsákat ez a hang, és arra ösztönzi őket, hogy kövessék azt. Megfigyelések szerint, olyan területen, ahol ezt a módszert többen és gyakran alkalmazzák, ott a harcsák megszokják a hangot, és a sikeres horgászat esélye jelentősen csökken, valamint a békésebb halra horgászók sem szeretik, ha a közelükben kuttyogatnak.

Stupekes horgászat

 

 

Törpeharcsa

A törpeharcsa (Ameiurus nebulosus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a törpeharcsafélék (Ictaluridae) családjába tartozó Észak-Amerikában őshonos halfaj. Az európába telepített önfenntartó állományban a környezet módosító hatásai miatt eltérések alakultak ki és emiatt Magyarországon egy új alfajt képeznek, melyet az Ictalurus nebulosus pannonicus néven írtak le.[1] A horgászok körében több köznyelvi elnevezése is kialakult. Ilyenek például a barna törpeharcsa, a kusza harcsa, a törpe, a törpincs, a régi törpe, a törpike, a törpe zabagép és fiatal egyedeit törpepundrának is nevezik.

Gazdaságilag nem jelentős, bár a húsa ízletes, szálkátlan és a piacon eladható áru. Magyarországra telepített állománya inváziós faj, amennyiben túlságosan elszaporodik, akkor azikra és az ivadékfogyasztása miatt a természetes vizekben, valamint a tógazdaságokban is kárt tud okozni.

Előfordulása

Eredeti élőhelye Észak-Amerika keleti része, Magyarországra, 1904-ben került Franciaországból és Németországból. Folyó- és állóvizeinkben egyaránt előfordul, a Balatonbaszervezett telepítése is történt. Különösen kedveli a növényzetben gazdag sekély állóvizeket az iszapos fenekű holtágakat és a tavakat. A folyóvizekben is megtalálható, de a patakokban ritka. Nagyobb folyókban a márnazóna alatti rész és a kisebb folyókban a domolykózóna alsó része a sügérzóna az igazi otthona.

Hasonló fajok

A harcsákra igaz, hogy a felületes szemlélő, főleg a fiatalabb példányok esetében könnyen összekeverheti őket. A legjobban hasonlít hozzá a fekete törpeharcsa, melyről talán sokan nem is tudják, hogy más faj, hiszen az alaktani bélyegeik majdnem egyezőek. A különbség köztük, hogy ennek a halnak az oldala nem foltos, úszóinak hártyái a sugaraknál sötétebb árnyalatúak és a farokúszója előtt egy világos harántsáv is húzódik. További hasonló fajok a pettyes harcsa, de ennek a farokúszója bemetszett és a menyhal, melyet a két hátúszója különbözteti meg. Hasonlít még az afrikai harcsa, de ennek a hátúszója feltűnően hosszú, és az európai harcsa melynek nincs zsírúszója és a méretbeli különbségek miatt már nehezebben téveszthető vele össze.

Azonosítása határozóképlettel

A halak közeli rokon fajainak azonosításához nagy segítséget jelenthet az adott hal morfológiai tulajdonságainak pontos vizsgálata. Az alábbi táblázat a törpeharcsa, az európai harcsa, a fekete törpeharcsa, a pettyes harcsa, az afrikai harcsa és a menyhal határozóképletét tartalmazza.

Megjelenése

Teste a folyami harcsáénál zömökebb, a fejtájékán felülről és a farokrészén oldalról lapított testű hal. Háromnyaras korára elérheti a 20–25 centimétert. A Magyarországon előforduló törpék méretüket tekintve kisebbek, mint az őshonos formái. Eredeti élőhelyén elérheti az 55 centiméteres nagyságot és a 2,8 kilogrammos súlyt. Aránylag nagy feje széles, elől lapos az orra hosszú és a szeme kicsi. Alsó és felső állkapcsán 4-4, összesen 8 bajuszszálat visel. A felső állkapcsán lévőkből 2 bajuszszál a szem és az orrnyílása között, a két leghosszabb pedig a szájszögletében helyezkedik el. Széles szájában sűrű kefefogazata van. A hátúszójának elején egy erős, szúrós csonttüske van, melyet 6 úszósugár követ. Farkalatti úszója hosszú, sugarainak száma 17-23, fölötte a hátoldalon egy apró zsírúszó is elhelyezkedik. Bőre pikkelytelen, csupasz és az oldalvonala gyakorlatilag végigfut a testén. Háta sötétbarna, oldala felül sötétbarna, lefelé fokozatosan világosabbra válik, szürke, márványozott, foltokkal. Hasa a szennyes-sárgától a tejfehérig változhat. Legnagyobb példányai ritka esetben akár 25-30 centiméter nagyságúak is lehetnek. [6] A magyar horgászrekord 1,98 kg, melyet 1996-ban regisztráltak.

Életmódja

Ragadozó hal fiatal korában férgeket, rovarlárvákat és alsóbbrendű rákokat fogyaszt. A kifejlett hal az előbbieken kívül megeszi még a halikrát, a békalárvát, a békákat és az apróhalakat is. Tavasszal és ősszel a sekélyebb, míg nyáron a mélyebb vízterületeket kedveli. Nappal kevésbé mozog, mert ilyenkor a fenéken tartózkodik és éjjel mutatkozik aktívabbnak.

Magyarországon tájidegen halfaj és a számára kedvező élettérben nagyszámban van jelen. Ennek oka, hogy a természetes ellenségei nem képesek kordában tartani állományát. Azeurópai harcsa, a fogassüllő és a csuka fogyaszt törpeharcsát, de nem tudják megakadályozni a túlszaporodásukat. Egy másik inváziós fajt a fekete sügért azzal a céllal telepítették, hogy hátha úrrá lesz majd a törpeharcsainvázión, de a gyakorlatban csak részeredményeket lehet elérni velük. A legnagyobb gond, hogy miután a törpepundrák elérik a 4-5 cm-es testnagyságot, már oly mértékben szúrnak, hogy képesek felsebzeni a rablóhalak száját, akik emiatt már nem tekintik őket tápláléknak. A törpeharcsák igazi ellenségei, viszont azeurópai vidra és egyes halevő madarak, mint például a nagy kárókatona.

Szaporodása

Ivarérettségét a tejes a második, az ikrás a harmadik életévére éri el. Áprilisban, májusban párosan ívik. Ívás előtt a hím kisebb gödröt váj ki az ikrának az aljzaton. A nőstény körülbelül 4000-5000 ikrát rak (ennek átmérője 3 mm). A fészekben mindkét nem őrzi az ikrákat. A kikelő lárvák mintegy 6 mm hosszúak, és még egy hétig a fészekben maradnak. A zsenge ivadékok ezután is együtt maradhatnak és csoportosan mozognak. Ez a jelenség a fiatal pundrák gomolygó csapata gyakorta megfigyelhető élőhelyükön.

Horgászati jelentősége

Aktivitása alapján, inkább éjjeli állat. Ritkábban kap nappal, de ahová betelepítették és elszaporodott ott tömegesen bármikor előfordulhat. Fogásához gilisztával felcsalizott fenekező módszer javasolható, de jó eséllyel csontival is fogható és a gyengébb szemű kukoricára is rákap. Fogása nincs korlátozva, sőt az intenzív vizeken indokolt a horgászatuk. Ha egy vízterületen túlságosan elszaporodik, akkor lehetetlenné teheti a hagyományos csalikkal történő horgászatot. Ilyenkor válogatás nélkül mindenre rákap, még a harcsázó szerelésre tűzött nagytestű keszegeket is megtámadja és halálra gyötri. A kifogott példányokkal vigyázni kell, mert úszóin lévő tüskéi szúrósak, ezért célszerű kesztyűvel megfogni őket, hiszen kellemetlen hámsérüléseket tud okozni a horgász kezén.

KÁRÁSZ

A széles kárász vagy kárász(Carassius carassius) a csontos halak(Osteichthyes) főosztályába, a sugarasúszójú halak(Actinopterygii) osztályába, a pontyalakúak(Cypriniformes)rendjébe és a pontyfélék(Cyprinidae) családjába tartozó faj.

A folyószabályozások előtt az Alföld jelentős részét borító mocsárvilág gyakori hala volt. Az ármentesítés után kialakuló új faunában folyamatosan fogyatkozott az állománya és számos vízből már el is tűnt. Ma Magyarországon ritka és veszélyeztetett halfaj, melynek védelme is indokolt lenne, azonban jelentős telepítések révén és az eredeti élőhelyeinek rehabilitációjával védik az állományát.

A német sporthorgász szövetség és az osztrák testvérszervezet kuratóriuma 2010-ben, és a Magyar Haltani Társaság internetes szavazásán 2012-ben az év halának választották azért, hogy ezzel is ráirányítsák a fajra a természetvédők figyelmét.

Elnevezései

A széles kárász, további magyar elnevezései a karics, a karesz, az aranykárász, a sárga kárász, a cigánykárász (csak a sötét színű példányok), a fattyú kárász és a természetben is megtalálható hibridjei a kárászponty vagy pontykárász.

Előfordulása

Természetes elterjedési területe az Amur folyó és az Aral-tó vízgyűjtő területei, Szibéria, valamint Európa nagy része. Elszigetelt, betelepített állományai Spanyolország déli részén, az Egyesült Királyságban és még az Amerikai Egyesült Államokban is megtalálhatóak.

Alfaj

Egy alfaja a Carassius carassius jacuticus (Kirillov, 1956) ismert, azonban korábban más ma már önálló fajokat is soroltak ide például a japán széles kárászt, melyet Carassius carassius cuvieri Temminck & Schlegel, 1846 néven is leírtak.

Magyarországi előfordulása

Magyarországon megtalálható folyókban és állóvizekben egyaránt. Fontosabb élőhelyei: a Duna, a Mosoni-Duna, a Rába, a Rábca, a Répce, az Ipoly, a Marcal, a Zala, a Kapos, aDráva, a Mura, a Kerka, a Karasica, a Tisza, az Öreg-Túr, a Szamos, a Csörnöc-Herpenyő, a Rétkerti-patak, az Által-ér, a Lókos-patak, a Sződi-patak, a Tözeges, az Égerláp, aDunavölgyi-főcsatorna, a Kraszna, a Bodrog, a Keleti-főcsatorna, a Nyugati-főcsatorna, a Strém, a Sajó, a Bódva, a Hernád, a Vadász-patak, a Takta, a Zagyva, a Hármas-Körös, aKettős-Körös, a Fekete-Körös, a Vezseny ér, a Pándzsa patak, a Fehér-Körös, a Sebes-Körös, a Berettyó, a Maros, a Balaton, a Kis-Balaton, a Fertő, a Velencei-tó, a Tisza-tó, aKolon-tó, a Kondor-tó, a Kurjantó-tó, a Péteri-tó, a Nagy-Csukás-tó, és a Vörös-mocsár, tőzegbányatavak, egyéb tavak, mesterséges halastavak, holtágak, mocsarak és csatornák.

Hasonló fajok

A legjobban a közeli rokonfaj ezüstkárász hasonlít hozzá, mivel a kárászok színe alkalmazkodhat a környezethez ezért barna vízben sötétebb árnyalatot vehet fel mindkét faj. A megkülönböztetését segíti a hátúszójának széle, mely egyenes vagy kissé homorú, és az úszó elején lévő csonttüskén 10-15 nagyobb fog van és színezete is sötétebb. Hasonlít apontyhoz, mellyel a hátúszójának sugárszáma és csonttüskéjének fogazottsága egyezik. Megkülönböztetése mégis könnyű, hiszen a ponty a fölső állkapcsán és a szájszögletében kis bajuszt visel, míg a kárásznak nincsen bajusza. Az ivadékához hasonlít a szivárványos ökle, de összekeverni nehéz, hiszen ennek faroknyelén egy kékeszöld csík látható és testformáját tekintve inkább a keszegekre hasonlít.

Megjelenése

Teste zömök, oldalról lapított, háta magas felépítésű. Feje kicsi, szája felső állású ajkai a pontynál kevésbé húsosak és nincsenek bajuszszálai. Szeme nagy, homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Farokúszója gyengén bemetszett. Hátúszója 17-25 úszósugárból áll, melynek első sugara hajlékony, hátulsó része gyengén fogazott – ezt hívják bognártüskének. Garatfogainak száma mindkét oldalon 4-4 egy sorban. A faroktövén egy sötétszürke folt látható, mely a fiatal példányoknál még körbefut.

Testét nagy pikkelyek fedik, melyek vastagok és erősen ülnek. Háta barnás, zöldes csillogással; oldalai világosabbak, sárgásbarnák. A hasa sárgásfehér néha halvány vörös árnyalattal. A széles kárász domináns alapszíne az aranysárga, de világosabb aranyló színváltozatát aranykárásznak és a sötétzöldes barnás színezetű példányait cigánykárásznak nevezik.

Méretét tekintve közepes méretű faj, testhossza 15-25 centiméter és nagyon ritkák a 30 centiméter feletti példányaik. A hazai horgászrekord 2,95 kilogramm (1999).

Életmódja

A növényekben gazdag sekélyebb állóvizeket kedveli. A folyókban is megtalálható, de a főmedrében ritkán fordul elő. Az áramló szakaszokat kerüli, de egy-egy nagyobb áradás esetén kimozdul a hullámtéri állóvizekből. Jelentősebb állományai a folyók holtágaiban vagy mocsaras részeken alakul ki. Szívós halfaj, jól viseli az oxigénszegény viszonyokat és télen az iszapba beágyazódva a víz teljes átfagyását is eltűri.

Szaporodása

Az ivarérettségét második vagy harmadik éves korára éri el. Ívásakor május-június hónapokban csapatokban, tömegesen keresi fel a vizek sekélyebb részeit. Az ideális vízhőmérséklet a 14-16 Celsius. Egy ikrás 2-3 részletben rakja le 1,4-1,7 mm átmérőjű, sárgás színű, 100-300 ezer szem, erősen ragadós ikráját a víz alatti növényzetre.

A 3-7 napig tartó embrionális fejlődés után kikelő lárvák 3,8-4,1 milliméter hosszúak, a szikanyag teljes felszívódásáig, mintegy 5-6 napig még a növényeken függenek ragasztómirigyeik segítségével. Az 5,5-6,5 milliméter testhosszúságú lárvák első táplálékát kerekesférgek jelentik. A tíznapos korukban 8-12 milliméter nagyságú halak más zooplankton-szervezeteket is fogyasztanak.

Ívási ideje és helye egybeesik a pontyéval, ezért gyakran hibridizálódik, mely egyedeket pontykárászként vagy kárászpontyként neveznek. A hibridek ikrás egyedei fertilisek (termékeny), a tejesek rendszerint sterilek.

Horgászata

A fenék közelében lehet fogására számítani. Legjobb a könnyű úszós kis horoggal felszerelt készség. Csaliként a giliszta a kenyér, a kukorica vagy különböző pontyféléknek gyártott horgász csali. Kapása olykor csak az úszó rezdüléséből áll, illetve az úszó néhány milliméteres megemelkedése vagy süllyedése jelzi kapását. Ezután megáll, és csak ezután indul el a horgon szívósan viselkedő hal.

2014-től Magyarországon az aranykárász “nem fogható” kategóriájú halfaj lett. Abban az esetben, ha a halgazdálkodási hatóság engedélyezi a nem fogható halfajok fogását, akkor a felmentés március 1. és május 31. közötti időszakra nem adható, továbbá a felmentés a széles kárász esetében legalább 20 cm-es példányokra adható, és rájuk is érvényes a naponta kifogható legfeljebb 3 db-os mennyiség.

KESZEG

 

Bagolykeszeg

Előfordulása

Előfordulásának nyugati határát a Duna képezi, keleten egészen az Urálig előfordul nagyobb folyókban és tavakban. Hazánkban szinte minden nagyobb folyóban és állóvízben megtalálható. Társas természetű, elsősorban a folyók mély, húzósabb part menti vizeiben él.

Szaporodása

Április-májusban ívik és jellegzetessége, hogy hím egyedei ilyenkor nászkiütéseket viselhetnek. Az ikrákat dús növényzetű parti részeken rakja le. Az ivarérettséget 3-4 éves korában éri el és élőhelyétől függően ikraszáma 100 000-től (Duna) 8000-ig (Dnyeper) változhat.

Megjelenése

A legnagyobb testhossz 30 cm lehet, amihez 60-70 dkg tömeg párosul. A bagolykeszeg a lapos keszeg legközelebbi rokona. Alakra megegyezik vele, megkülönbözteti azonban tömpe, szájra boruló orra, alsó állású szája. A hátéle a fejtől a hátúszóig, a has a hasúszó mögött a végbélnyílásig pikkelytelen. A faroknyél rövid és alacsony, a farokúszó mélyen bemetszett, alsó lebenye hosszabb a felsőnél. Háta szürkésbarna, sötétszürke, oldala erősen ezüstös csillogású, a hasa fehér. Úszói szürkék, enyhén sárgás árnyalatúak. Páratlan úszói fekete szegéllyel díszítettek.

Horgászata

A bagolykeszeg harcos hal, horgászati szabályozás alá Magyarországon nem tartozik. Mivel a dévérhez hasonlóan táplálkozik, nehéz rá célzottan horgászni. Leginkább a dévér mellé beeső hal, ám ha egyet sikerült kifogni, biztos, hogy a továbbiakban több bagoly akad horgunkra, mint dévérkeszeg.

 

Dévérkeszeg

A dévérkeszeg(Abramis brama) a csontos halak(Osteichthyes) főosztályába a sugarasúszójú halak(Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak(Cypriniformes) rendjébe és apontyfélék(Cyprinidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Dévérkeszeg a Subaqueous Vltava kiállításon Prágában

Európában a gyorsabb folyású patakok és hegyi folyók kivételével szinte minden álló- és folyóvízben megtalálható, valamintÁzsiában, a Fekete-tengerben, a Kaszpi-tengerben és az Aral-tóban is előfordul.

Megjelenése

Testhossza 40-50 centiméter, de a 75 centimétert is elérheti. Átlagos testsúlya 1 kilogramm. Teste lapos és igen magas. Színe a hátán zöldesszürke, oldala csillogóan ezüstös, hasa fehér.

Életmódja

A meder mélyebb részein keresgéli szúnyoglárvákból, kagylókból, csigákból és csővájóférgekből álló táplálékát.

Szaporodása

3-4 éves korában válik ivaréretté. Április végétől június végéig a csendesebb vizű, sekélyebb öblökben vagy elárasztott réteken ívik. 100-300 000 ikrát rak le. Az ikrák áttetszőek, enyhén sárgás árnyalatúak. 1,2-1,6 mm átmérőjűek. A környezeti viszonyoktól függően 3-6 nap alatt fejlődnek ki. A kikelő lárvák 4,2-5,3 mm nagyságúak, 3-4 nap múlva, még a szikzacskó teljes felszívódása előtt megkezdik önálló táplálkozásukat is.

A már szabadon úszó ivadékok a növényzettől mentes szakaszokon a fenék közelében tartózkodnak. Táplálékuk zooplanktonból áll.

Jászkeszeg

 


A jászkeszeg(Leuciscus idus) a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályának a pontyalakúak(Cypriniformes)rendjébe, ezen belül a pontyfélék(Cyprinidae)családjába tartozófaj.

Előfordulása

A jászkeszeg a nagyobb folyókat és tavakat kedveli, a középhegységi patakokban ritkábban fordul elő. Nyugat-NémetországtólSzibériáig megtalálható. Magyarországon gyakori.Európa több országába, valamint az Amerikai Egyesült Államokba díszhalként betelepítették.

Megjelenése

A hal testhossza 30-50 centiméter, legfeljebb 85 centiméter és 4 kilogramm. 55-61 kicsi pikkelye van az oldalvonal mentén. A mell, a has és a farok alatti úszói vörösek, hát és farokúszója pedig barnás. 47 csigolyája van.

Életmódja

Rajhal, amely nyáron a felszín közelében tartózkodik, és télen a fenékre húzódik. A fiatal példányok állati és növényi planktonnnal táplálkoznak, míg a felnőttek férgeket, apró rákokat, rovarlárvákat és kisebb puhatestűeket esznek. Legfeljebb 18 évig él.

Szaporodása

Április – június között ívik. A homokos vagy kavicsos partszakaszokon rakja le ikráit. A nőstény nagyságától függően 40 000 – 115 000 ikra lehet. 3-4 évesen válik ivaréretté.

Halászata

A jászkeszeget ipari mértékben halásszák. A városi akváriumok is tartják. Magánakváriumoknak nem ajánlott.

Karikakeszeg

karikakeszeg

 

A karikakeszeg(Blicca bjoerkna) a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályának a pontyalakúak(Cypriniformes)rendjébe, ezen belül a pontyfélék(Cyprinidae)családjábatartozó faj. Korábban egyes rendszertani besorolások az Abramis nembe helyezték a karikakeszeget, azonban manapság a Blicca halnem egyetlen faja.

Gyakori horgászhal, nem nő meg olyan nagyra, mint a dévérkeszeg, de mégis jelentős horgászzsákmányt képvisel. Húsa szálkás, de irdalva kiváló sült keszeget lehet készíteni belőle.

Elnevezései

Az idős magyar halászok utalva formájára nevezték még kerekkeszegnek is. Több triviális neve is ismert, mint például: baszárkeszeg, bolén, ezüstös balin, gyöngyhal, jeges keszeg, lánakeszeg, szalmántelt, szápakeszeg, tányérkeszeg, tángyérhal.

Előfordulása

A karikakeszeg őshonos magyar hal Európa legnagyobb részén a Pireneusoktól az Urál hegységig megtalálható. A Földközi-tenger környékén és Észak-Európában hiányzik. A nagyobb, lassú folyású dombvidéki folyókat és holtágakat kedveli.

Hasonló fajok

A dévérkeszeggel lehet leginkább összetéveszteni, de annak oldalvonala és hátúszója között 12-13 hosszanti pikkelysor húzódik, és az oldalvonaltól a hát íve felé haladva a pikkelyek mérete körülbelül a felére csökken. Hasonló faj még a lapos keszeg és a bagolykeszeg melyeknek az anális úszója jóval hosszabb, legalább 35 osztott sugár számlálható benne. A karikakeszeg neve is találó, hiszen jól megkülönböztethető a többi keszegtől azáltal, hogy az alakja a legkerekebb a többi keszeghez képest.

Megjelenése

A hal testhossza 20-30 centiméter, legfeljebb 45,5 centiméter. Akár az 1 kilogrammos testtömeget is elérheti. Teste magas, oldalról erősen lapított. Szemei a fejéhez képest nagyok, a száj csúcsba nyíló. Szemének retináján egy fényvisszaverő réteg található, amely jelentősen megnöveli a szem érzékenységét a kissé zavaros vízben. Közepes nagyságú cycloid pikkelyei vastagok. 44-50 pikkelye van az oldalvonala mentén. A háta sötétbarna ritkábban kékes színezetű. A hát-, farok- és farokalatti úszó szürke, szürkéskék, a páros úszók töve gyakran vörhenyes. Rövid hátúszójában 8, hosszú farkalatti úszójában 19-23 elágazó sugár van. 39-40 csigolyája van.

Magyarországon az eddigi magyar horgászrekord szerint 1,90 kg kilogramm a legnagyobb karikakeszeg, melyet 1992-ben fogtak

Életmódja

Rajhal, amely a fenék közelében tartózkodik. Gyakran közös csapatokat alkotnak a dévérkeszegekkel. Tápláléka apró fenéklakók és növényi anyagok.

Szaporodása

Május-júniusban ívik. Az ivarérettséget 3-5 évesen éri el, amikor már 10-12 centiméter hosszú.[3] Nagy csapatokat alkotva keresi fel ivóhelyeit, mely a növényzettel benőtt szélvizek. A hímek ilyenkor nászkiütést viselnek a fejükön. Az ikrás 15-110 ezer enyhén sárgás, kb. 2 mm átmérőjű ikrát rak a növényekre. A lárvák 4-6 nap múlva kelnek ki és 4,5-5 mm hosszúak.

Lapos keszeg

A lapos keszeg(Abramis ballerus) a csontos halak(Osteichthyes) főosztályába a sugarasúszójú halak(Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak(Cypriniformes) rendjébe és apontyfélék(Cyprinidae) családjába tartozó faj.

Egyéb elnevezései

balinkeszeg, baszárkeszeg, cápakeszeg, lánakeszeg, lannakeszeg, lapos dévérkeszeg, szalmán telelt

Előfordulása

Hazánkban, a nagyobb folyókban, a velük összeköttetésben álló holtágakban, duzzasztott részeken, valamint a Balatonban találkozhatunk vele.

Ha szélesebbre nyitjuk a térképet, akkor Európa középső, és keleti része az ő hazája. Az Északi-, Balti-, Azovi-, Fekete-, Kaszpi-tenger északi részébe ömlő folyók vízrendszerében, az Elbától az Ural folyóig, a Dunában egészen Bajorországig megtalálhatjuk. Az északi népeknél csak Svédország, és Finnország déli részén örülhetnek jelenlétének.

Leírása, ismertetőjegyei

Teste oldalról erősen lapított, háta magas. Feje a testéhez képest kicsi.

Elsősorban hegyes orra, és felső állású szája segít megkülönbözetni a bagoly keszegtől. Pikkelyei egészen aprók, egész testét egyenletesen borítják be. Az összes keszegféle közül ő büszkélkedhet a legnagyobb pikkelyszámmal. Az oldalvonal pikkelyeinek száma 66-73. (Aki nem hiszi, számoljon utána.) Háta sötétkékes, oldala ezüstösen fehér, míg hasa sárgásfehér, esetleg enyhén vörhenyes. A páros úszói (mell, hasúszók) halványsárgák, míg páratlan úszói (hát, farok, farok alatti) világos szürkék, ám mindkettőt fekete szegély keretezi. Farok alatti úszója feltűnően hosszú.

Mérete

Termetét tekintve nem egy óriás. Nálunk a 35 cm-es testhosszal fél kg-ot érhet el. Ez azt is jelenti, hogy lassan növő hallal van dolgunk. Az első évben 6-8 cm, a másodikban 10-12 cm, míg életének ötödik évében 25-30 cm-es hosszúságot érhet el.

Életmódja

Az év nagy részét a folyóvízi állománya az alsó szakaszokon, vagy a csendesebb öblökben tölti. Télen nem találkozhatunk vele. Ilyenkor a mélyebb részekre húzódik, és várja a tavasz közeledtét. Ha ez elérkezett nagy csapatokban vonul a folyók felső szakaszai által elöntött területekre, hogy megkezdje nászát. Tavakon egyedül ilyenkor tartózkodik part közelbe, egyébként nyíltvízi hal.

Szaporodása

A nászra már három éves korában képes, de mostoha körülmények között ez az idő 5-6 évre is kitolódhat. Nálunk április végétől június elejéig tart a nász. A lerakott 20-70. 000 ragadós ikrából 12 nap alatt kelnek ki az állomány jövőjét jelentő lárvák.

Táplálkozása

Lárva kortól jellemzően planktonokat fogyaszt. A felnőtt lapos keszegek azért elcsábulnak a vízre hulló rovarokra, lebegő szerves anyagokra. Elsősorban vízközt szerzi táplálékát.

Halászati értéke

A húsa rettentő szálkás. Külföldön főleg szárított hal formájában fejezheti be földi pályafutását.

Magyarországon tilalom alá nem esik.

 

Szilvaorrú keszeg

A szilvaorrú keszeg(Vimba vimba) a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályának a pontyalakúak(Cypriniformes)rendjébe, ezen belül a pontyfélék(Cyprinidae)családjábatartozó faj.

A Vimbahalnemtípusfaja.

Előfordulása

A szilvaorrú keszeg elterjedési területe Hollandiától a Kaszpi-tengerig terjed. Magyarország területén is megtalálható.

Alfajai

  • Vimba vimba vimba– az Északi– és a Balti-tenger körzetéhez tartozó vizekben él.
  • Vimba vimba bergi– a Déli-Bug alsó folyásánál található meg.
  • Vimba vimba carinata– a Dunától a Kubányig
  • Vimba vimba persa– a Kaszpi-tenger és a Volga alsó folyása
  • Vimba vimba tenella– a Krím-félsziget folyói, a Kubány és Nyugat-Transzkaukázus

Megjelenése

A hal testhossza 20-35 centiméter, legfeljebb 50 centiméter. A legnagyobb testtömegű 1,4 kilogrammos volt. 53-61 pikkelye van az oldalvonala mentén. Orra húsos és erősen előrenyúlik.

Életmódja

A homokos vagy iszapos medrű, lassú folyású vizeket vagy a tápanyagban gazdag sík vidéki tavakat kedveli. A szilvaorrú keszeg félénk, rajhal, amely nyáron a sekélyebb partmenti vizekben tartózkodik. Tápláléka apró fenéklakók. Legfeljebb 15 évig él.

Szaporodása

Hat-hét évesen válik ivaréretté. Az íváshoz kis vándorutakat tesz meg, mely egyes helyeken szeptemberben kezdődhet, télen pihen, és márciusban újra elindul. Május-július között ívik. A sebes folyásokba rakja le a 15-20 ezer darab ikráját. Több éven keresztül is ívhat.

Halászata

A szilvaorrú keszeget kisebb mértékben halásszák; emellett tenyésztik is. Főleg a sporthorgászok kedvelik.

 

Vörösszárnyú keszeg

A vörösszárnyú keszeg(Scardinius erythrophthalmus) a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályánakpontyalakúak(Cypriniformes)rendjébe, ezen belül a pontyfélék(Cyprinidae)családjába tartozó faj. Egyes vidékeken pirosszeműnek nevezik.

Előfordulása

Európa és Anatólia vizeiben őshonos. Minden nagyobb folyó- és állóvízben előfordul, patakokban ritkább. Főleg vízinövényekkel (hínárral) benőtt, iszapos fenekű, csendes vizeket kedveli. Magyarországon az álló- és lassú folyású vizekben, csatornákban, holtágakban csapatosan él.

Megjelenése

Teste zömök, kissé magas, oldalról lelapított, nagy és vastag kerekded pikkelyek borítják. Lassan növekedő, kis súlyt elérő hal. Az első évben 4-5, a 2. évben 8-10, a 3. évben 14–18 cm nagyságú. Jó táplálék-ellátottságú vizekben gyakoriak a 25 cm körüli egyedek is. Szája felfelé nyíló. A hasúszó első sugarai a hátúszóról húzott merőleges elé esnek, a hasvonal a hasúszók és a farok alatti úszó között éles. Háta grafitszürke, zöldes árnyalattal, oldala szennyessárga, hasa vajfehér. Úszói – kivéve a fiatal példányokét – élénkpirosak.

Életmódja

Mindenevő faj. Különféle vízinövényeket, azok törmelékeit, magvakat, férgeket, rovarlárvákat, alsórendű rákokat fogyaszt.

Szaporodása

Áprilisban, májusban 15-18 fokos hőmérsékleten ívik, a növényekkel borított részeken. A nőstény 100.000-150.000, 1,5 mm átmérőjű ikrát rak. Háromnyaras korában ivarérett. Gyorsan melegedő tavaszokon kereszteződhet közeli rokonával a bodorkával. Utódaik életképesek, mindkét faj jegyeit magukon viselik, valamint nagyobbra nőnek a két szülői fajnál.

Gazdasági jelentősége

Tömeges előfordulása miatt kevésbé értékes halnak számít. Gazdasági jelentősége inkább a vizek szűrésében, és a ragadozó halak takarmány-halaként jelentős, de egyre inkább érdeklődnek iránta a horgászok is. Íze a víz minőségétől függően változik, de tiszta vizekből származó egyedei ízletesek.

Horgászati jelentősége

Fiatal példányai csalihalnak kiválóak. Úszós készséggel, csontkukaccal, paprikás kenyérrel, kukoricával, apró gilisztával fogják. Fogása nem esik korlátozás alá.

 

Keszeg horgászat:

MÁRNA

A márna vagy rózsás márna(Barbus barbus) a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályának a pontyalakúak(Cypriniformes)rendjéhez, ezen belül a pontyfélék(Cyprinidae)családjához tartozó faj.

Több elnevezése is ismert, mint brána, harcsaponty, havasi márna, marcihal, marina, martikeszeg, merenne, nagymarci, márnahal, rózsahal, tótkeszeg, tótkecsege, zsidóhal, tótkecegi-zsidóhal és rózsa márna.

Európai elterjedésű, gazdaságilag is jelentős, halászati és horgászati módszerekkel egyaránt jól fogható faj. A duzzasztott folyószakaszokon ritkul az állománya és emiatt a sebezhető fajok közé sorolják. Magyarországon gyakori faj, mely tilalmi idő, méret- és mennyiségi korlátozás mellett horgászható.

Előfordulása

Európában a Pireneusoktól a Dnyeper vízgyűjtőjéig található meg és Magyarországon is őshonos. Elsősorban gyors vizű folyók lakója, homokos, kavicsos, márgás agyagos fenéken érzi jól magát. Főleg folyóvízi halként ismert, de azért előfordul a Balatonban is. A hegyvidéken nem hatol feljebb 900 méternél. Szereti a tiszta vizű részeket, de Johann Jakob Heckeltesz említést arról, hogy olykor tömegesen tartózkodnak a szennyvíz befolyók környékén.

Magyarországi élőhelyei

Magyarországon előfordul a Duna, a Mosoni-Duna, a Lajta, a Rábca, a Répce, a Rába, a Lapincs, a Pinka, a Strém, a Marcal, a Cuhai-Bakony-ér, az Ipoly, a Kemence-patak, aMorgó-patak, a Lókos-patak, a Fekete-víz, a Malom-patak, az Apátkúti-patak, a Sződi-patak, a Benta-patak, a Zala, a Dráva, a Mura, a Kerka, a Lendva, a Tisza, az Öreg-Túr, aSzamos, a Kraszna, a Bodrog, a Bózsva, a Keleti-főcsatorna, a Sajó, a Bódva, a Jósva, a Rakaca, a Hernád, a Vadász-patak, a Hármas-Körös, a Kettős-Körös, a Fekete-Körös, aFehér-Körös, a Sebes-Körös, a Berettyó, a Maros, az áramló vizű nagyobb csatornákban és esetenként a folyók által táplált tavakban is.

Megjelenése

Kifejlett példányai testhossza 40-50 centiméter, de 70 centinél hosszabbra is megnőhet. Súlya 4-5 kilogramm és kivételesen elérheti a 10 kilogramm feletti kapitális nagyságot is. Megnyúlt, nagyjából hengeres testű hal, melynek a feje fölülről és a farokrésze oldalról enyhén lapított. Háta olajzöld, oldalt a hasa világoszöldes és fehér színű, hátúszója tarka fehér és farok alatti úszója kékes, ez utóbbi feketén beszegett, a többi úszója pedig rózsaszínű. Elvétve lehet találkozni aranymárnákkal is, melyeknek a testszíne az átlagtól eltérően sárga színű.

A hátúszót 3 és 8-9, a mellúszót 1 és 15-17, a hasúszót 2 és 8, az farok alatti úszót 3 és 5, a farokúszót pedig 19 sugár feszíti ki. Az alsóállású száj felső ajkán négy bajuszszál látható.

Alfajok

A folyami márnák több alfaját is leírták, amelyeknek az önállósága a mai napig szakmai viták tárgyát képezi.

Hasonló fajok

Legjobban közeli rokonához a petényi-márnához hasonlít, de annak hátúszójának elején nincs fogazott csonttüske és a farok alatti úszója hátrasimítva megközelíti vagy eléri a farokúszó tövét. Hasonló lehet még a keresztezésük által létrejött márna és Petényi-márna hibridek is. Ivadékkorban hasonlít a felpillantó küllőhöz és a homoki küllőhöz. Ezeknek csupán a szájszögletében találunk 1-1 bajuszszálat, a felső állkapcsuk elején nincs és a küllők oldalát nagyobb és sötétebb színjátszó foltok sora díszíti.

Az alábbi táblázat a márna, a petényi márna, a felpillantó küllő és a homoki küllő határozóképletét tartalmazza.

Életmódja

Életmódja miatt nevezik folyami márnának is és a folyóvizek mederfenekén akárcsak a ponty turkálva keresi táplálékát. Férgek, rovarlárvák, vízicsigák és egyéb gerinctelen állatok mellett, jelentős arányban növényi anyagokat is fogyaszt. A késő ősszel lehűlő vizekben kisméretű halakat is elfogyaszt. Körülbelül ötéves kora körül éri el a 40 centiméteres legkisebb kifogható hosszúságot és ekkor testsúlya 1-2 kilogramm között mozog.

Szaporodása

3-5 éves korában válik ivaréretté. Ívása május-júniusra esik, egy-egy nőstény 3-15 ezer 2 mm átmérőjű, sárgás ikrát rak, mely jól tapad a meder aljzatához. Az ikrások testtömegenként 3000-9000 ikrát érlelnek ami más halfajokhoz viszonyítottan csekélynek mondható. A márna ivadékok 6-8 nap alatt kelnek ki. Ikrája mérgező ezért emberi fogyasztásra nem alkalmas.

Horgászata

Magyarországon a horgászok nemes halként tartják számon a márnát. Horgászata május 2. és június 15. között tilos és horgászidényben a kifogható legkisebb mérete 40 centiméter, valamint ettől függetlenül vizenként külön méret és darabkorlátozás alá is eshet. Rendkívül jó úszó és kiváló sporthal, melynek fogásához kitűnő reflex és kitartás kell. Horogra akadását követően kitartóan védekezik. Még a másfél-két kilogrammos példányok is próbára teszik a horgász minden ügyességét. Képes métereket is ugrani azért, hogy a horogtól megszabaduljon. Mivel a mederfenéken tartózkodik ezért fenekező szereléssel lehet jó eséllyel fogását remélni. Mindenevő halként, tetszés szerinti csalival lehet próbálkozni. A horgászok sajttal, kukoricával, gilisztával, csontival, lótetűvel, halszelettel és sok más egyéni recept szerinti csalival fogják. A halászati vízterületeken egyes halfajok szerinti érvényes tilalmi idők

 

PONTY

Tőponty:

Tükörponty:

Nyurgaponty:

Cigány ponty:

Koi ponyt:

koi-ponty

A ponty(Cyprinus carpio) a sugarasúszójúcsontos halak közé tartozó típusfaj, a pontyalakúakrendjének és a pontyfélékcsaládjának névadója. Palearktikus elterjedésű halfaj. Eredeti őshazája Ázsia, valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizű folyóit kedveli.

A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= „pontyka”),nyurgaponty, pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görögküprinosz (latinosan cyprinus) és latincarpio szavak összetétele (mindkettő jelentése „ponty”).

Megjelenés

Színezetéről általánosan elmondható, hogy háta zöldes vagy barna, a has irányában világosodó, oldalt sárga, hasa fehér. Szája körül 2 pár bajuszszálat visel, az egyiket a felső ajakon, a másikat a szájszegletben. Szájának bőrredői teleszkópszerűen kinyújthatóak, ami az állat táplálkozását segíti a fenéken lévő táplálék felszedegetésekor. Uszonyaik közül a háti-, mell- és a farokalatti úszók első sugarai megvastagodtak, kemények, hátsó felületük fogazott.

Az európai ponty leggyakoribb vad változata, a közönséges tőponty kifejlett példánya elérheti az 1,2 méteres hosszúságot és a 40 kg-os tömeget. A tőpontyból kitenyésztett nemes ponty jellegzetessége, hogy a háta többnyire magasan ívelt. A vad fajtákkal azonos a hosszúsága, a súlya viszont azokénak majdnem a kétszerese. Bőrén változó mennyiségű pikkelyt visel. A legkevésbé pikkelyezett a legismertebb fajta, a tükrös ponty vagy tükörponty, valamint a szinte teljesen pikkely nélküli bőrponty. Azonban hát-, farok- és hasalatti úszóiknál még ezek a formák is viselnek pikkelyeket. A ponty akár 6 ezer ikrát is lerakhat.

Életmód

A ponty életmódjára (és rendszerint a többi pontyfélére is) az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkereső életmód a legjellemzőbb. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerű mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenő buboréksorból (túrás) következtethetünk. Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait, az árvaszúnyog-lárvákat, ászkarákokat, evezőlábú rákokat, de gazdaságokban a legkülönbözőbb növényi táplálékokra is rászoktatható. Elsősorban a jól felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. Jól alkalmazkodik a nagy egyedszámhoz, a hőmérséklet- illetve oxigéntartalombeli ingadozásokhoz, vízszennyezésekre nem érzékeny, szennyvíztisztítók utolsó fokozatában tenyészteni is lehet. A folyók erősen szennyezett szakaszain is megél, de magas zsírtartalmú szöveteiben számos toxikus anyagot halmozhat fel.

Elterjedés

Pontyok egy tóban

Európában a közönséges tőponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tőpontyot az eredeti dunai élőhelyéről telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt őshonos, így az amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.

Kárpát-medence[szerkesztés]

Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik őshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentőségű halfaj és a legfőbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.) Maximális mérete a régióban kb. 25–30 kg, hossza 1,2 méter.

A régióban a ponty három fő alakváltozata fordul elő, a tőponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.

A nyurga ponty vagy magyar vadponty(Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetű, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.

A közönséges tőponty(Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élő forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb.

A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty(Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésűek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb. A tógazdasági tenyésztett pontynak alapvetően csak négy változata van úgy mint a pikkelyes nemes ponty, a hátpikkelysoros, az oldalpikkelysoros és a pikkely nélküli (bőr)tükörponty

Hasznosítása

A ponty húsa igen kedvelt, jóízű, kissé szálkás. Az idősebb példányok azonban zsírosodásra hajlamosak.

Az első ismert pontytenyésztők az ókori rómaiak voltak, akik a halat a Duna vidékéről telepítették be Itáliába. Az ókori Ázsiában ezzel egyidőben a ponttyal közeli rokon aranyhal(Carassius carassius) háziállatként való tartása terjedt el.

A középkori Európában a ponty kedvelt böjti eledelnek számított. A keresztényszerzetesek számos országba elvitték, Nyugat- és Észak-Európakolostoraiban pontyostavakat létesítettek. A 19. században tenyésztették ki az európai tógazdaságokban a mai nemes pontyot, amelyet 1877-ben Észak-Amerikában is meghonosítottak. Azóta világszerte számtalan fajtája alakult ki. A halászati vízterületeken egyes halfajok szerinti érvényes tilalmi idők

Koi díszpontyok a Királyi Botanikus Kertekben.

Napjainkban, elsősorban Ázsiában, az egyes alfajok keresztezésével hoznak létre az új gazdasági és díszpontyváltozatokat. Indonéziában tenyésztették ki a törpe tjikö fajtát, amely már 12–13 cm-es korában ivarérett. A díszpontyváltozatok tenyésztése Japánban a legfejlettebb, ahol az ősi kínai pontyot a délkelet-ázsiai és az európai alfajokkal keresztezve létrehozták a koi díszpontyot.

Egy kis old school horgászat (Én még így tanultam annó)…

Egy örök klasszikus Páger Antibácsival (gyerekkoromban tátott szájjal néztem videón rongyosra)!

SÜGÉR – NAPHAL

Sügér

A sügér (Perca), mint rendszertani nem, a törzsfejlődés szerint három ágra tagolódik. Az észak-amerikai Perca flavescens (Mitchill, 1814) vonalra, az európai Perca fluviatilis(Linnaeus, 1758) vonalra, és az ázsiai Perca schrenkii (Kessler, 1874) vonalra. A Perca fajok közül az európai csapósügér volt az első, amelyet tudományosan leírtak. Ez Linnénevéhez fűződik, aki a kettős nevezéktan megalkotója (Systema Nature 1758, 10. kiadás). Mára ez a faj LR/lc – jelzésű, Red List Státust visel.

Kialakulása, elterjedése

Az első sügérek az oligocén földtörténeti kor elején (34 millió éve) jelentek meg. A legrégibb kövület (Perca fluviatilis) Európából került elő, kora kb. 18 millió év.

Szinte egész Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában megtalálhatók. Talán mégis igaz lehet az “age and area” elmélet; mely szerint egy faj elterjedtsége egyenes arányban áll annak korával. (Egy kis területen elterjedt csoport lehet nagyon fiatal, vagy éppen ellenkezőleg, idős; kihalóban lévő).

Megjelenése, felépítése

Emésztőrendszere egyszerű, ősi jellegű; egy gyomra és egy bélcsatornája van; emésztőnedvei savasak. Csak a ragadozó halaknak van elkülönült gyomruk és bélcsatornájuk.

Feje nagy, szája csúcsba nyíló, mindkét állkapcsában apró, ún. sörtefogak ülnek. Hátúszója osztott. A két hátúszó közel van egymáshoz, de nem nő össze a hát közepén. Az első hátúszó jóval hosszabb, mint a második. A farok alatti úszó rövid, a széle lekerekített. Faroknyele hosszú, a farokúszó mélyen bemetszett. Testét és a kopoltyúfedőt érdes tapintású, apró ctenoid pikkelyek borítják. Egy egyenes oldalvonala van.

Életmódja, élőhelye

A nem valamennyi faja ragadozó.

A család többi neméhez hasonlóan, a sügérek is ivadékgondozók (fészekőrzők) és aljzatválasztók, a szaporodási formák 16. fitofil guildjébe tartoznak (Balon, 1978). Ikráikat egy kocsonyás füzérben a vízinövényekre, vagy víz alatti tárgyakra rakják. Az ikrák száma több ezer is lehet. Az ikrák ragadnak, a kikelt embriónak nincs ragasztómirigye.

Testfelépítése és felismerhetősége

A sügér a sügéralakúak rendjének és egyben a sügérfélék családjának egyik neme és egyben a névadója. Tipikus ragadozó hal. Főként farokúszójának köszönhetően, hosszabb távon is kitartó, jó úszó, amolyan vizek farkasa. Testének függőleges csíkos mintája, álcázó színe jól elrejti a nádasban, a vízinövények között.

  • Felépítés:
    • Legnagyobb tömege: 3,2 kg.
    • Átlagos tömege: 200-300 gramm.
    • Legnagyobb testhossza 50 cm.
    • Élethossza 13 év.
  • Jellegzetességei:
    • Taréj a háton

Táplálkozása

A sügér sokféle állatra vadászik. A fiatal egyedek elsősorban puhatestűekkel, apró ízeltlábúakkal táplálkoznak, az idősebbek étlapján főként rovarok és lárváik, szúnyog-, szitakötő-, kérészlárvák szerepelnek. Ha apró halak kerülnek a közelükbe, azokra is rátámadhatnak, de nem vetik meg az ikrákat sem. A sügér a 100 grammos tömeg elérése után nagyon gyors növekedésnek indul, ha azonban a szükséges időszakban nem jut táplálékhoz, elsatnyul, és a 100 grammos testtömeget csak hetedik életévében éri el. A fiatal sügérek rajba tömörülve vadásznak. A vízinövények között elrejtőzve apró halakra, elsősorban kicsiny bodorkára és küszökre lesnek, de gyakran elvegyülnek a kis vörösszárnyú keszegek népes csapatában is. Ha egy kishal óvatlanul megközelíti rejtekhelyüket, a sügérraj utána veti magát, és addig üldözi, míg az a fáradtságtól meg nem adja magát. A sügérek támadáskor leggyakrabban az áldozat farokúszóját harapdálják. Jellemző vonásuk, hogy mindig a farka felől kezdik felfalni zsákmányukat; a kisebb halak viszont gond nélkül csúsznak le akár keresztben is a torkukon. A nagyobb, 0,5-1 kg tömegű példányok rendszerint 20-60 grammos halakra vadásznak. Érdekes, hogy a sügérek kannibálok: gyakran falják fel saját fajtájuk ivadékát és apró példányait.

Életmódja

A sügérek elsősorban az apró halfajtákban gazdag, álló és lassú folyású vizeket szeretik. Táplálkozási módjuk megköveteli a jó látási viszonyokat is, ezért a tiszta, átlátszó vizekben érzik a legjobban magukat. Megélnek a gyors folyású folyókban is, ha azok vize nem túl iszapos. A hegyi folyókban és sós tavakban nem találkozunk sügérrel. Az azonos korú fiatal sügérek rajt alkotnak. Növekedésük során egyre inkább áttérnek a magányos életmódra, de elsősorban nem azért, mert az idősebb példányok elvesztik a csoportösztönt, hanem amiatt, hogy a raj az idők folyamán természetes úton egyre inkább megfogyatkozik.

Szaporodása

A hímek a hatodik és tizenkettedik hónap között érik el az ivarérettséget, bár ekkor még csak 5-8 centiméter hosszúak. A nőstények csak harmadik évükben készek a szaporodásra, és általában nagyobbak a hímeknél. Az ívás az időjárási viszonyoktól függően márciusban-áprilisban zajlik, a süllő szaporodását megelőzve. A nőstény mintegy 300 000db ikrát rak természetes rejtekhelyekre – vízinövények, elsüllyedt ágak, kövek közé-, általában sekély helyekre, ahol a víz gyorsan felmelegszik, de már meghaladta a 10-12 °C-ot. Az ivadék az ikrák megtermékenyítése után egy héttel már ki is kel.

Sügérvész

A hatvanas és 1970-es években egy fekélyes betegség tizedelte meg a sügérállományt Nagy-Britanniában. A vizsgált élőhelyeken az egyedek mintegy 99%-a elpusztult. Csak a legerősebb fiatal példányok maradtak meg. Bár a vész már évtizedekkel ezelőtt elmúlt, következményei mind a mai napig érezhetőek. A felnőtt sügérek hirtelen pusztulása megzavarta a faj természetes kiválogatódását. A vészt túl sok fiatal példány élte túl, amelyekből elsatnyult, törpe növésű állomány alakult ki.

A sügér horgászata

Általában hagyományos módon csontival, gilisztával, apró hallal horgászunk sügérre, de a kisebb körömvillantóra vagy twisterre is előszeretettel ugranak rá. A legnagyobb méretet bányatavakban, illetve mély tavakban, folyókban érheti el. A Kárpát-medencében megnőhet akár 2,5 kg-os tömegűre, és 50 cm hosszúra, de rekordlistára kerülnek már az 1 kg körüli példányok is.

Magyarországon kimondottan sügérező hely nagyon kevés van, apróbb példányok szinte mindenhol előfordulnak, nagyobb egyedek már sokkal ritkábbak. Velük az öregebb tározókon (mint például a Pécsi-tó, Kaposvárnál aDeseda, morotvákban, holtágakban , valamennyi csatornában és kisebb síkvidéki patakban, folyóban (például Duna–Tisza-csatorna, Duna-völgyi-főcsatorna, Sió, Rába, mély kavicsbánya-tavakban, nagyobb folyóinkon (a Duna, a Tisza, illetve a Dráva bármely csendesebb szakaszán), illetve tavainkon (a Balaton és a Velencei-tó nyugodtabb, vízinövényekben gazdag régióiban) találkozhatunk. A legnagyobb magyarországi sügér, amelyet Ámon Krisztián fogott ki 1988-ban, 1,87 kg-ot nyomott, hossza 37 cm volt.

Naphal

A naphal(Lepomis gibbosus) a csontos halak(Osteichthyes) osztályába, a sügéralakúak(Perciformes)rendjébe és a díszsügérfélék(Centrarchidae)családjába tartozó faj.

Őshazája Észak-Amerika keleti fele, Kanadától egészen Floridáig. Angolul pumpkinseed sunfish a neve, mely utal a méretére, az alakjára, hiszen ez magyarra fordítva tökmag naphalat jelent. Magyarországrainváziós fajként az akvaristák közvetítésével jutott el, melyet a köznyelv elnevezett még cifrakárásznak, napkárásznak, japánkárásznak és amerikai naphalnak is.[2] A naphal nevet valószínűleg azért kapta, mert nagyon szereti a napfényes, világos- partközeli részeket és színezete ehhez mérten mesebeli színpompával párosul.

Akvaristák kedvelik, mert szép küllemű, szívós és nem utolsósorban könnyen tartható hal. Gazdasági jelentősége nincs, pedig húsa átsütve ízletesebb, mint a keszegeké, de inkább csak különlegességként, alkalmilag kerül asztalra. Más fajok ikráit és ivadékait pusztítja, ezzel kárt tud okozni a halgazdaságokban.

Előfordulása

Eredeti előfordulási területe Észak-Amerika keleti része, Kanadától egészen Floridáig, de már nagyon sok más helyre is betelepítették. Európába Kanadából, mint akváriumi halat szállították 1887-ben. Az akvaristák körében nagy népszerűségnek örvendett, ezért tógazdaságokban is foglalkozni kezdtek a tenyésztésükkel. Magyarországra 1905-ben egyNémetországból származó import révén bekerült az iharosi tógazdaságba, ahonnan kiszökött és eljutott a Drávába, a Balatonba, majd nagyon gyorsan elterjedt a Duna egész vízrendszerébe. Napjainkra már közönségessé vált, a tiszta, álló vagy lassú folyású magyarországi vizek növényzettel benőtt, iszapos vagy homokos medrű szakaszain mindenhol előfordulhat.

Hasonló fajok

A Magyarországon őshonos halak nem hasonlítanak a naphalra. Más betelepített fajok közül legjobban a legközelebbi rokona, a pisztrángsügér hasonlít rá, hiszen ennek a hátúszója és anális úszója is hasonló felépítésű, de a teste nyújtottabb, nagy szája a szeme alá ér, valamint a kopoltyúján nincs színes folttal díszített bőrfüggelék. A másik hozzá hasonló faj anílusi tilápia, mely eltér abban, hogy más a színezete és a farokúszóját harántsávok díszítik. A szivárványsügér is szóba jöhet, de ennek az anális úszója hátrasimítva lényegesen túlér a farokúszó kezdetén.

Megjelenése

A kifejlett hal testhossza 17-18 centiméter. Magas, oldalról lapított zömök teste van. Kettős hátúszója teljesen egybeolvadt. Mellúszói viszonylag nagyok míg szája kicsiny és félig felső állású. Szeme a fejéhez képest nagy, orra rövid és alig hosszabb, mint a szemének átmérője. Fésűs pikkelyei közepes nagyságúak, erősen ülnek és számuk a hátoldal felé ívelt oldalvonalon 37-41 darab. A mellúszója hosszú és hegyes, a lekerekített szélű hasúszók a mellúszók alatt vannak, az első sugaruk kemény és tüskeszerű.

A naphal színpompája a kifejlett állatokon szembetűnő, hiszen színezete kortól, nemtől, évszaktól és élőhelytől függően változhat. A felnőtt állatok háta olajbarna, az oldalak csillogását az egymást váltó narancsvörös, kék és zöld foltok okozzák és a hasa sárga színű. Fején a szem alatt csillogó kékeszöld csíkok találhatóak. Kopoltyúfedőjének bőrfüggelékén egy élénk narancsvörös és egy nagyobb fekete foltot visel. Az úszók sárgás színűek, a hátúszó lágy részén és a farokúszó feketén foltozott.

Életmódja

Nagyobb állománya ott alakul ki, ahol sekély a víz és van benne hínárnövényzet, de az még nem burjánzott el teljesen. A mélyebb holtágakban csak a parti részeken ritkábban, míg a fiatalabb kavicsbánya tavakban, akár nagyobb állománya is kialakulhat. Nagyobb folyókban a márnaszint és a dévérzóna hala, de ott nem gyakori. Kisebb folyókban a domolykó- és sügérzónában előfordulhat, de a hegyi patakokban már nincs jelen. Tápláléka igen változatos, planktonrákokon kívül nagymennyiségű szúnyoglárvát és más halak ikráját és lárváját fogyasztja. Táplálékát a 20-30 centiméteres mélységű vizekben keresgéli és kisebb hányadban, de akár a saját fajok ivadékát is megeszi.

Magyarországon a természetes ellenségei közül az európai harcsa, a fogassüllő csak ritkán merészkedik a partszéli helyekre, ezért ezeknek a ragadozóhalaknak a táplálékbázisában csak kiegészítő szerepet játszik. Talán életmódjuk miatt a csuka és az európai angolna jelent rá igazi veszélyt, hiszen ezek étlapjára már könnyedén felkerülhet.[5]

Szaporodása

A naphal ivarérettségét 2-3 éves korára éri el. Ívási ideje május második fele és június, amikor a víz hőmérséklete már megközelíti a 20 ° C-ot. A hím ilyenkor feltűnő színeket ölt. A sekély, homokos vagy köves aljzatú ívóterületet a hím választja ki és itt kezdi meg a „fészkek” építését. Ezek valójában egyszerű gödrök, melyek átmérője körülbelül a hím testhosszának kétszerese. A hím a már kész fészekhez engedi oda a nőstényt, ahol az több részletben rakja le, legfeljebb ötezer szemű és egy milliméter átmérőjű ikráit. A nász befejeztével a hím elüldözi a nőstényt és igyekszik minden más ellenséget is távol tartani. Az úszóinak állandó mozgásával biztosítja az ikra fejlődéséhez szükséges oxigéndús vizet. Az ikraszemek a gödörben lévő apróbb kavicsokra, gyökér- és vízinövény darabokra tapadnak. Kikelésükhöz 2-5 napra van szükség a víz hőmérsékletétől függően. A kikelő lárvák 1-2 napig a fészekben maradnak. A hím igyekszik megakadályozni az elúszásukat és akár a szájába véve is visszahordja az elkujtorgó lárváit. A lárvák gyorsan fejlődnek és kezdetben plankton táplálékon élnek.

Horgászata

A horgászata egész egyszerű, hiszen a partmentén él így a horgász akár szabad szemmel is láthatja a leendő zsákmányt. Javasolt szerelés az úszós készség, melyet gilisztával, csontival, de akár csupasz horoggal a hal elé lógatva is lehet sikert elérni. A csalinál arra kell ügyelni, hogy kicsi a hal szája ezért nagyméretű csalira nem tud rákapni. Kapása agresszív és védekezése maximum 15 centiméteres méretéhez képest jónak mondható. Kizárólagosan csak naphalra nem szoktak horgászni, általában csalihalnak fogják. Kifejlett példányai azonban jól kiegészíthetnek egy más nagyobb halakból álló zsákmányt.

SÜLLŐ

Fogassüllő

A fogassüllő vagy süllő(Sander lucioperca) a sugarasúszójú halak(Actinopterygii) osztályába, a sügéralakúak(Perciformes)rendjébe és a sügérfélék(Percidae)családjába tartozófaj. Nagyobb példányait a fogas névvel különböztetik meg.

A süllő Európában honos, megtalálható a Brit-szigetektől egészen Oroszország középső részéig. Magyarországon a nagyobb folyókban és tavakban is előfordul ez a kiváló sporthal, mely a halász- és horgászzsákmányt érintően is jelentős. Gazdaságilag fontos faj, a magyar konyha nevezetes halétele és a balatoni fogasnak köszönhetően népszerűsége töretlen.

Elterjedés

Közép- és Kelet-Európában elterjedt faj, de másfelé is betelepítették. A Kárpát-medence vizeiben őshonos, a keleti elterjedési határa az Aral-tó. Hiányzik azonban Nyugat- és Dél-Európából, bár Olaszországban telepítik.

Élőhelye

A nem túlságosan gyors folyószakaszokon, a jó oxigénellátottságú, szennyezésektől mentes állóvizekben érzi jól magát. Jól alkalmazkodik a sókoncentráció változásához, így félsós, torkolat közeli tengeröblökben is megél. Elkerüli viszont a laza üledékkel fedett mederrészeket és az elmocsarasodó vizeket, mivel a lebegő iszapfelhő szemcséi a kopoltyúlemezei közé jutva a hal pusztulását okozhatja. A kis folyóknak inkább csak a torkolatában fordulnak elő a befogadó nagyobb folyóból felúszó fiatalabb példányok.

Megjelenése

Erősen megnyúlt, oldalról összenyomott, aránylag alacsony hátú hal. Feje nagy, szintén oldalról lapított, orrhossza jóval meghaladja a szem átmérőjét. Csúcsba nyíló szája is nagy, fölső állkapcsának vége eléri a szem hátsó vonalát, esetleg azon is túlér. Szájában erős fogak ülnek, melyek között nagyobb, a többi közül kiemelkedő ebfogak is találhatók. Két hátúszója közül az elsőben 13-17 tüske, a másodikban 19-24 elágazó sugár számlálható. Farokúszója jól fejlett, a széle mérsékelten bemetszett. Anális úszója rövid, benne 11-13 osztott sugár van. Hasúszói a mellúszók alatt, de azoknál kicsivel hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 80-100. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendeződésű sötétebb harántsávok mintázzák. A nagyobb példányok 50–60 centiméter hosszúak, de egy méternél nagyobb is lehet. Legfeljebb 20 kilogramm súlyúak. 45-47 csigolyája van.

Hasonló fajok

Egészen az 1700-as évekig azt gondolták, hogy a süllő a csuka és a sügér keveréke. Az 1500-as években ezért adta neki a svájci zoológus Conrad Gessner a Lucio-perca nevet, ami “csukasügért” jelent. A süllőről szóló leírásában többek között a következőket írta:

„ Ennek a különleges német halnak a feje egy csukáé, de a testének többi része meg egy sügér. ”

Mindezek ellenére a legjobban hasonlít hozzá legközelebbi rokona, a kősüllő, de az kissé zömökebb, szája kisebb – fölső állkapcsának vége legfeljebb a szem középvonaláig ér -, kifejlett példányainak nincsenek ebfogai, és oldalán a harántsávok határozottabbak. A csapósügér teste még zömökebb, és első hátúszója végén fekete foltot visel.

Azonosítása határozóképlettel

A halak közeli rokon fajainak azonosításához sok esetben nem segít az egyszerű szemrevételezéses vizsgálat, akkor a pontos meghatározás elősegítésére alaposan meg kell vizsgálni az adott hal morfológiai tulajdonságait.

Az alábbi táblázat ehhez ad segítséget a fogassüllő, a kősüllő és a csapósügér határozóképletének adataival.

Életmódja

Oxigénigényes hal, ezért a folyó vizekben elsősorban a kavargó és örvénylő részeken fordul elő. A mederben nagyobb kő vagy tuskó mellett szívesen tanyázik, szereti a búvóhelyeket, ahol csoportosan előfordulhat (süllő tanya). Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretűeket részesítve előnyben és ezért lehet halszelettel csalizott kézséggel kapásában bízni. Valószínűleg lassúbb emésztése miatt nem olyan falánk ragadozó, mint a dunai galóca vagy a csuka. A horgászok a süllő kapására tavasszal és ősszel napközben, nyáron pedig reggel, délután és éjszaka is számíthatnak. Rablására jellemző, hogy előle a kishalak legyezőszerűen menekülnek. Ha elvéti áldozatát, visszavonul és nem üldözi tovább a prédát.

Szaporodás

Ivarérettséget 3-4 éves korban éri el, március-áprilisban szaporodik. Tavasszal a hímek a fél méternél mélyebb, kemény aljzatú vizeket keresik fel, ahol a fészeknek alkalmas növényzetet – folyóknál az elöntött hullámtéri vegetációt vagy a parti fűzfák kimosott gyökérzetét – letisztogatják. A nőstények erre rakják ikrájukat, amelyet a megtermékenyülés után egészen a kikelésig őriznek. Az ikraszemek átmérője 1-1,5 mm, számuk testtömeg-kilogrammonként körülbelül 180 ezer. A halászati vízterületeken egyes halfajok szerinti érvényes tilalmi idők

Kárpát-medencei elterjedése, jelentősége

Magyarországon a legértékesebb és legkeresettebb halak egyike. Részesedése a halász- és horgászzsákmányban egyaránt jelentős, tehát a süllőállomány gazdasági szempontból is igen komoly értéket képvisel. A magyar konyha nevezetes halételét a szálkanélküli húsa miatt méltán nevezetes balatoni fogast ebből a halból készítik. A szép ezüstszínű balatoni fogassüllőt egészben sütik meg, citromkarikával díszítik és tepsis burgonyával tálalják.

Magyarországon a legkisebb kifogható méret 30 centiméter. Tilalmi időszak március 1-jétől – április 30-ig van.[4] Magyarországon a Magyar Horgászban közölt horgászrekord szerint 14,96 kilogramm a legnagyobb süllő, mely 2007-ben került horogvégre.

A világrekord: 18,70 kg, melyet 1990-ben Ausztriában a Dunából fogtak, ennek a halnak a hossza 116 centiméter volt.

Kősüllő

A kősüllő(Sander volgensis) a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályának a sügéralakúak(Perciformes)rendjébe, ezen belül a sügérfélék(Percidae)családjába tartozó faj. A kősüllő köznyelvi elnevezése a bandár, a tarkasüllő, a tótsüllő és a vadsüllő, külföldön nevezik még volgai süllőnek is.

A természetes vizek halászata során nem bír nagy jelentőséggel, de a horgászok számára már nagyobb a jelentősége. A süllőhorgászat során kifogott mennyiség azt mutatja, hogy 1-10 százaléka a fogassüllőének. Ezek alapján nem tartozik a gazdaságilag fontos halfajok közé, bár húsa kitűnő minőségű és a fogaséval egyenértékű. Magyarországon horgászata méretkorlátozással (20 centiméter) és tilalmi idővel (március 1. – május 31.) védett, Európa egyes területein a sebezhető fajok között tartják számon.

A Magyar Haltani Társaság kezdeményezésére 2011-ben megválasztották az év halának, hogy ezzel is ráirányítsák a fajra a természetvédők figyelmét.

Előfordulása

A kősüllő a nagyobb folyók lakója, tengerekben és a brakkvízben ritka. A Kaszpi-, és a Fekete-tengerbe ömlő folyókban és a velük kapcsolatos tavakban honos halfaj. A két legnagyobb elterjedési körzete a Duna és a Volga medencéje. Előfordul a következő országok vizeiben: Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Magyarország,Moldova, Montenegró, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna.

Magyarországon a Balatonban és a nagyobb folyókban találhatók meg az állományai. A kősüllő a 19. században még ritkaságszámba ment, hiszen Vutskits Györgynek1896-ban egy évnél tovább kellett várnia, ahhoz, hogy a halászok néhány példányt fogjanak számára. Mára magyarországi élőhelyein már közönséges lett. A Balatonban élő kősüllőkkel kapcsolatban Unger Emil felhívta a figyelmet arra, hogy a balatoni kősüllő, a fogassüllőhöz hasonlóan világosabb színezetű, mint a más vizekben élő társaik.[1]

A folyók felső, viszonylag gyors áramlású részein nem található meg, inkább a középső szakaszainak lassabb vizében, illetve a tavakban fordul elő. A dévérzónát kifejezetten kedveli, de kisebb számban a márnazónában is előfordulhat. Érdekesség, hogy a Velencei– és a Fertő-tóból hiányzik.[2] Az iszapos vizeket jobban elviseli, mint a fogassüllő. Az állóvizekben a sekély, iszapos medrű tavakban, holtágakban illetve a tavak és holtágak ilyen jellegű részein jelentősebb állományai is kialakulhatnak, de a teljesen elmocsarasodott vizekben már nem tud megélni. A vízminőségre kevésbé érzékeny, elsősorban a víz mennyisége a fontos számára, mert a kis vizekben nem fordul elő. Emiatt például a síkvidéki víztározókban kezdetben alig van jelen, majd a feltöltődés előrehaladtával lesz egyre gyakoribb.[3]

Megjelenése

Testformája megnyúlt, aránylag alacsony és oldalról lapított testű hal. A hal testhossza 25 – 30 centiméter, legfeljebb 40 centiméter. 70 – 83 apró, fésűs pikkelye van az oldalvonalamentén. Oldalát zöldesszürke határozottabb vonalú sötét harántsávok tarkítják. A fejtető, a fej oldalai és a kopoltyúfedők pikkelyezettek. Kopoltyúfedői kis tüskével rendelkeznek, az elő-kopoltyúfedő fogazott. Állkapcsán erős apró kefefogak nőttek, de a felnőtt példányoknak ebfogai nincsenek. Az első hátúszóban 12-14 kemény tüske, a másodikban 2 és 20-22, az alsóúszóban 2 és 9 sugara van. Farokúszója fejlett, a szélén enyhén metszett.

Hasonló fajok

A fogassüllő ikrásaihoz nagyon hasonlít. Összehasonlítva velük az eltérés a kisebb és zömökebb termeten, a vaskosabb fejen és a kisebb szájon kívül még abban mutatkozik, hogy a kopoltyúfedő hátulsó szegélye visszahajlik a szeme felé, és az oldalát díszítő 8 harántsáv élesen előtűnik. Továbbá a kősüllő pikkelyei méretüket tekintve is kisebbek és a szeme nagyobb, mint a süllőé. A másik hal, mellyel esetleg még összetéveszthető az a sügér, de ennek magasabb a háta, és első hátúszójának a végén van egy nagyobb fekete folt.

Azonosítása határozóképlettel

A halak közeli rokon fajainak azonosításához sok esetben nem segít az egyszerű szemrevételezéses vizsgálat, akkor a pontos meghatározás elősegítésére alaposan meg kell vizsgálni az adott hal morfológiai tulajdonságait.

Az alábbi táblázat ehhez ad segítséget a kősüllő, a fogassüllő és a csapósügér határozóképletének adataival.

Életmódja

A kősüllő a meleg, nyugodt, kemény aljzatú vizeket kedveli, amelyek nyáron kissé zavarossá válnak. A vízállásváltozásra az összes magyarországi halfaj közül a süllők reagálnak a legérzékenyebben. Tápláléka kisebb halakból és rákokból áll. Legfeljebb 12 évig él.

Szaporodása

A kősüllő 3-4 évesen válik ivaréretté. A partközeli részeken április–májusban ívik, valamivel később, mint fajrokona. Ívásához ideális, vízhőmérséklet a 12-15 Celsius-fok. Ikráit a növényzetre rakja, melyeket nem őrzik a szülők. Kevesebb ikrát rak le testtömeg kilogrammonként (30-80 ezer között), mint a fogassüllő.

Horgászata

Az országos rekord 3,2 kilogramm. Tilalmi ideje március 1. – június 30.között van. A méretkorlátozás a 20 centiméter alatti példányokra vonatkozik. Legeredményesebb horgászata a késő esti, illetve a kora reggeli órákban várható. A tisztuló vizet szereti a legjobban, még áradás előtt is fogható, de koszos áradásnál már nem vesz magához táplálékot. Az időjárás változásra is érzékeny, borongós esős időben még a déli órákban is lehet fogni. Horgászatának többféle módszere ismert. A legelterjedtebb módszere a csalihalas fenekezés. Akadós területeken alkalmazzák az úszós módszert, melyet célszerű csónakból végezni. Az alkalmazott szereléseknél nincs szükség acélelőkére. Vannak olyan horgászok, akik szeretik megkeresni a süllőt, és ehhez megfelelő módszer a pergetés. A halászati vízterületeken egyes halfajok szerinti érvényes tilalmi idők

TOK

Sima tok

A sima tok(Acipenser nudiventris) a csontos halak(Osteichthyes)főosztályának a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályába, ezen belül a tokalakúak(Acipenseriformes)rendjébe és a valódi tokfélék(Acipenseridae)családjába tartozó faj.

Előfordulása

A sima tok elterjedési területe a Duna-medencéje (a Dunamohácsi szakaszától lefelé), ritkán előkerül a Tiszából és a Drávából is, emellett az Aral-tóban, a Kaszpi-tengerben és aFekete-tengerben is élnek állományai.

Megjelenése

A sima toknak 12-15 hátvértje van, az első hátvért a test legmagasabb pontja. A halnak 55-66 oldalvértje és 12-16 hasvértje is van. Teste feltűnően vaskos, zömök, orra rövid, kúposan tompuló, alsó ajka egységes, középen nem szakad meg. Kerekded keresztmetszetű bajuszszálai a belső oldalukon rojtozottak. A sima tok felül élőhelyétől függően hamuszürke, vörhenyesbarna vagy sötétbarna, oldalai világosabbak. A hasoldal és a vértek piszkosfehérek. Valamennyi úszója enyhén szürke árnyalatú, a hasúszók olykor sötét foltokkal. Testhossza ritkán elérheti a 200 centimétert. Testtömege általában 8-10 kilogramm, legfeljebb 40-50 kilogramm.

Életmódja

A sima toknak 4 formája ismert: a Dunában, a Vaskapu-szoros (Románia) felett az édesvízi forma él, amely már nem vándorol a tengerbe, hanem a Vágban, a Tiszában, a Marosbanstb. ívik.

A három másik forma íváskor a tengerből úszik fel a folyókba. A Kaszpi-tenger körzetében ősszel (a teleléshez kapcsolódva a folyók mély, nyugodt mederrészeibe) vagy tavasszalvándorolnak fel.

Valamennyi forma március–májusban ívik.

A sima tok tápláléka a vízfenék talajában élő gerinctelen állatok (főként puhatestűek), valamint fenékhalak.

 

Vágótok

A vágótok(Acipenser gueldenstaedtii) a csontos halak(Osteichthyes)főosztályának a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályába, ezen belül a tokalakúak(Acipenseriformes)rendjébe és a valódi tokfélék(Acipenseridae)családjába tartozó faj.

Előfordulása

Oroszországban Nyugat-Szibériáig honos, de megtalálható az Urálban és a Volgában is. Az Al-Dunában is gyakori, hazánkba csak igen ritkán jut el. Legutóbb a Tiszában gyűjtötték. Védett!

Alfajai

A vágó toknak 3 alfaja ismert:

  • Acipenser gueldenstaedti colchicus– a Fekete– és Azovi-tengerben (és a beömlő folyókban a Dunától a Donig) fordul elő.
  • Acipenser gueldenstaedti gueldenstaedti– a Kaszpi-tenger északi felén él.
  • Acipenser gueldenstaedti persicus– a Kaszpi-tenger déli részén és annak vízgyűjtő területén él.

Megjelenése

Testhossza 130-250 centiméter, de elérheti a 400 centimétert és a 80 kilogrammot is. Alsó állású szája közepes méretű, lapát alakú és kerekded átmérőjű. Rojtok nélküli bajuszszálai visszahajtva nem érnek a száj pereméig. Alsó ajka középen többnyire osztott. 10-13 hátvértje éles, hátrafelé irányuló hegyekkel (az idősebb példányoknál eltompultak); a 21-50 kis oldalvért olyan távol helyezkedik el egymástól, hogy a köztes részeken láthatóvá válik az oldalvonal; 8-10 hasvértje van. Erőteljes, orsó alakú teste magasabb, mint a többi Acipenserfajé, orra széles és rövid. Hátúszója a farokrészen foglal helyet. Hátoldala kékesszürke, hamuszürke vagy olajszürke, oldalai világosabbak; hasoldala a fehérestől a piszkos sárgáig változik. A csontos vértek elefántcsontszínűek.

Életmódja

Rákokkal, rovarlárvákkal és kis halakkal táplálkozik.

Szaporodása

A vágó tok vándorhal, ívni a folyókba úszik fel. Egy részük már a folyótorkolat homok- vagy kavicspadjain lerakja ikráit, mások messzire felhatolnak a folyókban. Február és májusközött rakja, 70-800 ezer ikráját. Ismeretesek állandó (nem vándorló) formák is (például a Volgából és a Dunából).

Fehér tok 

A fehér tok(Acipenser transmontanus) a csontos halak(Osteichthyes)főosztályának a sugarasúszójú halak(Actinopterygii)osztályába, ezen belül a tokalakúak(Acipenseriformes)rendjéhbe és a valódi tokfélék(Acipenseridae)családjába tartozó faj.

Előfordulása

A fehér tok Kanadában, Brit Columbia területén, és az Amerikai Egyesült Államokban, Alaszka, Kalifornia, Idaho, Montana, Oregon és Washington államokban őshonos. A Csendes-óceánba is leúszik, Alaszkától Kaliforniáig.

A legnagyobb fehér tok állomány USA nyugati partján, a Sacramento-San Joaquin és Columbia-Snake River vízgyűjtő területein van. A faj még megtalálható a Kootenai folyóban, a Fraser folyó torkolatánál és a Columbia folyóban a Hugh Keenleyside-gát és a kanadai-USA-i határt képező folyószakasz között.

A halakra erősített műholdas megfigyelők által végzett mérések szerint a fehér tokok egyik folyóból a másikba vándorolnak.

Megjelenése

A fehér tok Észak-Amerika legnagyobb édesvízi hala. Legnagyobb példányát, amely körülbelül 682 kilogrammot nyomott, 1898-ban az idahoi Snake folyóból halászták ki. Az édesvízi alakok kisebb méretűek, mint a vándor formák.

Életmódja

A legtöbb példány anadrom, de vannak teljesen édesvízi alakok is.

Forrás: wikipédia, youtube